Barom. Ez az egy szó járt a fejemben, mikor a vonat befutott
a balatoni állomásra és leugrottam a peronra. Dani a barátaival állt, valamit
súgott nekik, aztán mind felém néztek, majd visszafordultak egymáshoz.
- Hallod, nekem is intézd már el! – ordított fel az egyik.
Mind a négy srác ugyanolyan testalkatú volt, kétméteres, izmos, sportos félistenek. Ezt még a vak is megállapíthatta. Dani göndör, szőke fürtjeibe túrva csitította a kiabálót. Szöszin kívül mindenkinek sötét, egyenes haja volt, rövidre nyírva. Dani megint rám nézett, sajnálattal a szemében. Mondjuk annyira nem lehetett rossz az utazása. Azonnal mellé ugrott Barbie 2.0 és belekarolt. Milyen rövid idő alatt összemelegedtek! Nem csodálkoztam volna, ha aznap este már egymásnak is adták volna magukat. Vállamra kaptam a sporttáskámat és elindultam az állomás előcsarnokába, ahol a szervezők már vártak minket.
A hatalmas térben mindenhol egyforma, lila pólós fiúk és lányok álltak, körülöttük a legkülönbözőbb, velem egykorú gólyák. Azonnal elfogott a pánik és a szorongás a sok gyönyörű lány és sportos fiú közt. Bénán ácsorogtam valahol a tömeg szélén, mikor egy szemüveges, szőke hajú, lila pólós srác mellém lépett. Magasabb volt, mint én, nagyjából 180 centi. Olyan kis mackós alkatú volt, az a fiú, aki nem elhízott, és némi mozgással Danihoz hasonló izomzatot alakíthatna magának.
- Szia. Te is a gólyatáborba jöttél? – kérdezte.
- Igen – válaszoltam halkan, a cipőmet tanulmányozva.
- Szuper. Az én nevem Varga Richárd, Ricsi, az egyik szervező vagyok. Elárulod nekem a neved?
- Gyarmati Szonja.
- Gyönyörű neved van… Khmm, szóval, Szonja… Hé, minden rendben?
Ricsi az állam alá nyúlt és felemelte a fejem, hogy a szemébe nézhessek.
- Baj van? – kérdezte aggódóan.
- Túl sok az ember. Túl sok a szép és csinos ember – vallottam be, majd újra a földre szegeztem a tekintetemet.
- Hát, igen, ez elég nagy probléma. De… Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy ez a napszemüveg láthatatlanná tesz? – emelt ki a táskájából diadalittasan egy sötétített lencsés keretet.
Erre elnevettem magam.
- Tudod, nem az Apafejben vagyunk, és nem vagyok ötéves – mondtam még mindig mosolyogva.
- De legalább már nem horgasztod le a fejedet. Nézd, nem ismerlek jól, de hidd el nekem, király lesz a gólyatábor, tele csodákkal és varázslattal, és a végén már nem is lesz olyan ijesztő ez a sok ember.
- Nem hiszek a csodákban.
- Akkor miben hiszel?
- A realitásban. A valóságban.
- Ha megkérdezném a miértjét, elmondanád?
- Nem.
- Ha mégis beszélnél róla, állok szolgálatodra. Ahogy elnézem mindenki megérkezett – pillantott körbe a csarnokban.
- Ne haragudj, nekem elöl kell mennem a többi szervezőben. Remélem még találkozunk a táborban. Szia Szonja – köszönt el a fiú.
- Szia Ricsi – intettem.
Mikor visszaért a szervezőkhöz, a 80 egyetemista – mert pontosan ennyit vettek fel a szakra – egy emberként indult meg a kijárat felé, ahonnan gyalog folytattuk utunkat a kempingig. Útközben előhalásztam a fülesemet meg a telefonomat a sporttáskám oldalsó zsebéből és elindítottam a Little Mix legújabb albumát.
A kemping pont a Balaton mellett helyezkedett el, a kertből két perc alatt a parton lehetett lenni. Ahol nem a magyar tenger kék vize csillogott, ott fák szegélyezték a területet, a fák között mókusok szaladgáltak, az ágakon madarak csicseregtek. Egy középső, főutca szerű ösvény két oldalán helyezkedtek el a faházak, a legelső (aminek még száma is) volt a szervezőké. Összegyűjtöttek minket egy kupacba, majd egy sötét hajú lány felállt egy emelvényként szolgáló rekeszre.
- Köszöntök mindenkit a Juhász – Nagy Pál Egyetem biomérnök szakának gólyatáborában! A nevem Fürjes Eszter, én vagyok a főszervező. Társaimmal rengeteget fáradoztunk azon, hogy ez a két hét felejthetetlen élményeket adjon nektek és egymást is jobban megismerhessétek. Ennek elősegítése érdekében párokat, illetve csoportokat alakítottunk ki. Próbáltunk arra figyelni, hogy azok, akik egy helyről érkeztek, ne kerüljenek össze, de természetesen lehetnek kivételek, hiszen a lehetőségek száma véges volt. Összesen tíz csoport van, csapatnév nélkül, de ha szeretnétek, elnevezhetitek magatokat. A két hét során különböző feladatok lesznek, de mivel nem a verseny a cél, hanem a szórakozás, csupán az éppen aktuális feladatban résztvevő csapatok közt lesznek helyezettek, a tábor végén nem lesz „A legügyesebb csapatnak járó díj”. Fontos tudni, hogy nincsenek szabályok, ám aki saját vagy más testi épségét veszélyezteti, verekedést szít vagy bármi hasonlót tesz, azonnal hazaküldjük. Oké, hogy szórakozni jöttünk, de ne azért szerepeljünk már a címlapon, mert valaki mit tudom én, belefulladt a Balatonba. Most pedig kihirdetjük a csoportokat és a vezetőiket!
Izgatott moraj futott végig a tömegen, majd mindenki elcsöndesedett. Eszter elkezdte sorolni a neveket. Párokban haladt, annak a két embernek a nevét mondta egymás mellé, akik az elkövetkező két hétben egy szobán kellett megosztozniuk. Merésznek tartottam, hogy ellenkező neműeket állítottak párba és féltem is.
Az első csapatba nem kerültem bele. A másodikba és a harmadikba sem. A negyedik csoport vezetője Ricsi volt.
- Gyarmati Szonja és Szilágyi Dániel! – kiáltotta Eszter.
Ilyen nincs! Ez csak valami félreértés lehet! Nem, nem, nem! Láttam, ahogy a kétméteres szöszi lazán odaáll Ricsi mellé a kis gurulós bőröndjével és a gitártokjával, én viszont mozdulni se bírtam.
- Gyarmati Szonja Bodza! Merre vagy? – ordította Dani.
- Szonja, gyere ide, kérlek – kiabálta szelídebben Ricsi.
Nem volt más választásom, muszáj voltam odamenni. Sűrű elnézések közepette átverekedtem magam a tömegen, aztán a táskám pántját szorongatva megálltam a két srác mellett.
- Kéred a napszemüveget? – súgta oda Ricsi, de nem segített.
Elcsesztem. Egyből oda kellett volna mennem, így most mindenki engem bámult és azt találgatta, hallásproblémám van-e.
- Gáti Zsuzsa és Varga Róbert!
Mindketten Dani barátai voltak, és mivel kézenfogva érkeztek, gyanítottam, hogy egy párt alkottak. A lány gyönyörű volt. Dús, barna haja a háta közepéig ért, vékony volt, formás, csinos. Egyre rosszabul éreztem magam.
- Dudás Klára és Hegyi Bálint!
Klára szemüveges, fekete hajú, alacsony, tömzsi lány volt, de nem az a rondán tömzsi, hanem az az aranyosan, arányosan tömzsi. Szép, zöld szemeit hosszú szempillák keretezték. Bálintot szintén Danival láttam a peronon.
- Durai Bea és Gellért Ádám!
Bea az a lány volt, aki tapizta Danit az állomáson, Ádám meg – ki nem találná senki – Dani sleppjét erősítette. Mindenki ismert mindenkit, csak én álltam ott totál szerencsétlenül. Egyedül Klárában bízhattam, de ő azonnal egy hullámhosszra került a többiekkel, így végleg egyedül maradtam.
- Milyen meglepő, hogy mind egy csapatba kerültünk! – játszotta az agyát Dani.
- Nem tudom, hogy intézted el ezt, de remélem tudod, hogy nagyon utállak érte – közöltem vele szemrebbenés nélkül.
- Oké srácok, gyertek velem, megmutatom a faházatokat.
Követtük Ricsit a házikóhoz, amelyben az elkövetkező két hétben laktunk mind a nyolcan. Út közben nagyjából megnéztük a tábort is.
- Az ott az ebédlő, ott hátul van egy szabadtéri kondipark futópályával körülvéve. Arra tudtok lemenni a Balatonhoz, ez meg itt a focipálya, a rét és a pingpongasztalok. És itt van a ti házatok.
A bejárathoz lépcsőn lehetett feljutni, az ajtó előtt egy kis, négyzet alakú terasz volt. Belépve hat ajtó tárult elém, minden falon kettő volt.
- Az a két ajtó – mutatott Ricsi a bal oldalra – a zuhanyzó és a mosdó. A maradék négy tartozik a szobákhoz. Páronként válasszatok egyet.
Már épp indultam volna Klára felé, hogy alszunk-e egy szobában, mikor Dani megszólalt.
- Bodza, ez jó lesz?
Hiába néztem Ricsire, tudtam, hogy úgyse fogja megakadályozni, elvégre a szabály az, hogy két hétig az előre kijelölt partnerrel kell lakni.
- Ne hívj Bodzának – morogtam és befurakodtam mellette a szobába.
A berendezés egyszerű volt, mindenből kettőt raktak be: ágy, szekrény, íróasztal és egy kis komód, elemes lámpával. Egyedül a sarokban elhelyezett kicsi hűtőnek nem volt párja.
- Melyik ágyat szeretnéd? Az ablak alattit vagy az ajtó mellettit? – kérdezte újdonsült szobatársam.
- Ablak.
Ledobtam a táskámat az ágy elé, majd először az asztalt, aztán a komódot forgattam be a szoba közepére. Dani teljes nyugalommal, mosolyogva állt a falnak dőlve, miközben én elbarikádoztam magam.
- Az a te részed, ez az enyém. Ne gyere át, még csak ne is szólj hozzám, és akkor talán túlélem ezt a két hetet.
- Túl drámai vagy. Ráadásul ez itt – mutatott a barikádomra – semmit nem ér.
Dani felugrott az asztal tetejére és leült rá, velem szemben.
- Elméletben működik – kötöttem az ebet a karóhoz.
- Ha mindenáron ezt akarod… Akkor én most szépen visszamegyek az ágyamhoz és onnan foglak bámulni.
- Hülye.
- Mondj valami újat.
- Barom.
- Még mindig gyenge.
Dühösen fújtam egyet és inkább elkezdtem kipakolni a táskámból. A ruháimat bedobáltam a szekrénybe, a neszesszeremet a komódra raktam, a hátizsákomat és az apróságokat az ágyra szórtam, a táskámat pedig berúgtam az íróasztal alá. Pakolás közben észrevettem a szekrényajtóra ragasztott programot, ami szerint vacsora előtt még várt ránk egy ismerkedős program, de minden más csak másnap kezdődött. Villámgyorsan berámoltam a dolgaimat a fekete alapon rózsás hátizsákba, majd az ágyon ülve elővettem a telefonomat. Először anyának írtam, hogy minden rendben, majd a bátyámnak, végül megnyitottam a csoportbeszélgetésünket a többiekkel.
- Hallod, nekem is intézd már el! – ordított fel az egyik.
Mind a négy srác ugyanolyan testalkatú volt, kétméteres, izmos, sportos félistenek. Ezt még a vak is megállapíthatta. Dani göndör, szőke fürtjeibe túrva csitította a kiabálót. Szöszin kívül mindenkinek sötét, egyenes haja volt, rövidre nyírva. Dani megint rám nézett, sajnálattal a szemében. Mondjuk annyira nem lehetett rossz az utazása. Azonnal mellé ugrott Barbie 2.0 és belekarolt. Milyen rövid idő alatt összemelegedtek! Nem csodálkoztam volna, ha aznap este már egymásnak is adták volna magukat. Vállamra kaptam a sporttáskámat és elindultam az állomás előcsarnokába, ahol a szervezők már vártak minket.
A hatalmas térben mindenhol egyforma, lila pólós fiúk és lányok álltak, körülöttük a legkülönbözőbb, velem egykorú gólyák. Azonnal elfogott a pánik és a szorongás a sok gyönyörű lány és sportos fiú közt. Bénán ácsorogtam valahol a tömeg szélén, mikor egy szemüveges, szőke hajú, lila pólós srác mellém lépett. Magasabb volt, mint én, nagyjából 180 centi. Olyan kis mackós alkatú volt, az a fiú, aki nem elhízott, és némi mozgással Danihoz hasonló izomzatot alakíthatna magának.
- Szia. Te is a gólyatáborba jöttél? – kérdezte.
- Igen – válaszoltam halkan, a cipőmet tanulmányozva.
- Szuper. Az én nevem Varga Richárd, Ricsi, az egyik szervező vagyok. Elárulod nekem a neved?
- Gyarmati Szonja.
- Gyönyörű neved van… Khmm, szóval, Szonja… Hé, minden rendben?
Ricsi az állam alá nyúlt és felemelte a fejem, hogy a szemébe nézhessek.
- Baj van? – kérdezte aggódóan.
- Túl sok az ember. Túl sok a szép és csinos ember – vallottam be, majd újra a földre szegeztem a tekintetemet.
- Hát, igen, ez elég nagy probléma. De… Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy ez a napszemüveg láthatatlanná tesz? – emelt ki a táskájából diadalittasan egy sötétített lencsés keretet.
Erre elnevettem magam.
- Tudod, nem az Apafejben vagyunk, és nem vagyok ötéves – mondtam még mindig mosolyogva.
- De legalább már nem horgasztod le a fejedet. Nézd, nem ismerlek jól, de hidd el nekem, király lesz a gólyatábor, tele csodákkal és varázslattal, és a végén már nem is lesz olyan ijesztő ez a sok ember.
- Nem hiszek a csodákban.
- Akkor miben hiszel?
- A realitásban. A valóságban.
- Ha megkérdezném a miértjét, elmondanád?
- Nem.
- Ha mégis beszélnél róla, állok szolgálatodra. Ahogy elnézem mindenki megérkezett – pillantott körbe a csarnokban.
- Ne haragudj, nekem elöl kell mennem a többi szervezőben. Remélem még találkozunk a táborban. Szia Szonja – köszönt el a fiú.
- Szia Ricsi – intettem.
Mikor visszaért a szervezőkhöz, a 80 egyetemista – mert pontosan ennyit vettek fel a szakra – egy emberként indult meg a kijárat felé, ahonnan gyalog folytattuk utunkat a kempingig. Útközben előhalásztam a fülesemet meg a telefonomat a sporttáskám oldalsó zsebéből és elindítottam a Little Mix legújabb albumát.
A kemping pont a Balaton mellett helyezkedett el, a kertből két perc alatt a parton lehetett lenni. Ahol nem a magyar tenger kék vize csillogott, ott fák szegélyezték a területet, a fák között mókusok szaladgáltak, az ágakon madarak csicseregtek. Egy középső, főutca szerű ösvény két oldalán helyezkedtek el a faházak, a legelső (aminek még száma is) volt a szervezőké. Összegyűjtöttek minket egy kupacba, majd egy sötét hajú lány felállt egy emelvényként szolgáló rekeszre.
- Köszöntök mindenkit a Juhász – Nagy Pál Egyetem biomérnök szakának gólyatáborában! A nevem Fürjes Eszter, én vagyok a főszervező. Társaimmal rengeteget fáradoztunk azon, hogy ez a két hét felejthetetlen élményeket adjon nektek és egymást is jobban megismerhessétek. Ennek elősegítése érdekében párokat, illetve csoportokat alakítottunk ki. Próbáltunk arra figyelni, hogy azok, akik egy helyről érkeztek, ne kerüljenek össze, de természetesen lehetnek kivételek, hiszen a lehetőségek száma véges volt. Összesen tíz csoport van, csapatnév nélkül, de ha szeretnétek, elnevezhetitek magatokat. A két hét során különböző feladatok lesznek, de mivel nem a verseny a cél, hanem a szórakozás, csupán az éppen aktuális feladatban résztvevő csapatok közt lesznek helyezettek, a tábor végén nem lesz „A legügyesebb csapatnak járó díj”. Fontos tudni, hogy nincsenek szabályok, ám aki saját vagy más testi épségét veszélyezteti, verekedést szít vagy bármi hasonlót tesz, azonnal hazaküldjük. Oké, hogy szórakozni jöttünk, de ne azért szerepeljünk már a címlapon, mert valaki mit tudom én, belefulladt a Balatonba. Most pedig kihirdetjük a csoportokat és a vezetőiket!
Izgatott moraj futott végig a tömegen, majd mindenki elcsöndesedett. Eszter elkezdte sorolni a neveket. Párokban haladt, annak a két embernek a nevét mondta egymás mellé, akik az elkövetkező két hétben egy szobán kellett megosztozniuk. Merésznek tartottam, hogy ellenkező neműeket állítottak párba és féltem is.
Az első csapatba nem kerültem bele. A másodikba és a harmadikba sem. A negyedik csoport vezetője Ricsi volt.
- Gyarmati Szonja és Szilágyi Dániel! – kiáltotta Eszter.
Ilyen nincs! Ez csak valami félreértés lehet! Nem, nem, nem! Láttam, ahogy a kétméteres szöszi lazán odaáll Ricsi mellé a kis gurulós bőröndjével és a gitártokjával, én viszont mozdulni se bírtam.
- Gyarmati Szonja Bodza! Merre vagy? – ordította Dani.
- Szonja, gyere ide, kérlek – kiabálta szelídebben Ricsi.
Nem volt más választásom, muszáj voltam odamenni. Sűrű elnézések közepette átverekedtem magam a tömegen, aztán a táskám pántját szorongatva megálltam a két srác mellett.
- Kéred a napszemüveget? – súgta oda Ricsi, de nem segített.
Elcsesztem. Egyből oda kellett volna mennem, így most mindenki engem bámult és azt találgatta, hallásproblémám van-e.
- Gáti Zsuzsa és Varga Róbert!
Mindketten Dani barátai voltak, és mivel kézenfogva érkeztek, gyanítottam, hogy egy párt alkottak. A lány gyönyörű volt. Dús, barna haja a háta közepéig ért, vékony volt, formás, csinos. Egyre rosszabul éreztem magam.
- Dudás Klára és Hegyi Bálint!
Klára szemüveges, fekete hajú, alacsony, tömzsi lány volt, de nem az a rondán tömzsi, hanem az az aranyosan, arányosan tömzsi. Szép, zöld szemeit hosszú szempillák keretezték. Bálintot szintén Danival láttam a peronon.
- Durai Bea és Gellért Ádám!
Bea az a lány volt, aki tapizta Danit az állomáson, Ádám meg – ki nem találná senki – Dani sleppjét erősítette. Mindenki ismert mindenkit, csak én álltam ott totál szerencsétlenül. Egyedül Klárában bízhattam, de ő azonnal egy hullámhosszra került a többiekkel, így végleg egyedül maradtam.
- Milyen meglepő, hogy mind egy csapatba kerültünk! – játszotta az agyát Dani.
- Nem tudom, hogy intézted el ezt, de remélem tudod, hogy nagyon utállak érte – közöltem vele szemrebbenés nélkül.
- Oké srácok, gyertek velem, megmutatom a faházatokat.
Követtük Ricsit a házikóhoz, amelyben az elkövetkező két hétben laktunk mind a nyolcan. Út közben nagyjából megnéztük a tábort is.
- Az ott az ebédlő, ott hátul van egy szabadtéri kondipark futópályával körülvéve. Arra tudtok lemenni a Balatonhoz, ez meg itt a focipálya, a rét és a pingpongasztalok. És itt van a ti házatok.
A bejárathoz lépcsőn lehetett feljutni, az ajtó előtt egy kis, négyzet alakú terasz volt. Belépve hat ajtó tárult elém, minden falon kettő volt.
- Az a két ajtó – mutatott Ricsi a bal oldalra – a zuhanyzó és a mosdó. A maradék négy tartozik a szobákhoz. Páronként válasszatok egyet.
Már épp indultam volna Klára felé, hogy alszunk-e egy szobában, mikor Dani megszólalt.
- Bodza, ez jó lesz?
Hiába néztem Ricsire, tudtam, hogy úgyse fogja megakadályozni, elvégre a szabály az, hogy két hétig az előre kijelölt partnerrel kell lakni.
- Ne hívj Bodzának – morogtam és befurakodtam mellette a szobába.
A berendezés egyszerű volt, mindenből kettőt raktak be: ágy, szekrény, íróasztal és egy kis komód, elemes lámpával. Egyedül a sarokban elhelyezett kicsi hűtőnek nem volt párja.
- Melyik ágyat szeretnéd? Az ablak alattit vagy az ajtó mellettit? – kérdezte újdonsült szobatársam.
- Ablak.
Ledobtam a táskámat az ágy elé, majd először az asztalt, aztán a komódot forgattam be a szoba közepére. Dani teljes nyugalommal, mosolyogva állt a falnak dőlve, miközben én elbarikádoztam magam.
- Az a te részed, ez az enyém. Ne gyere át, még csak ne is szólj hozzám, és akkor talán túlélem ezt a két hetet.
- Túl drámai vagy. Ráadásul ez itt – mutatott a barikádomra – semmit nem ér.
Dani felugrott az asztal tetejére és leült rá, velem szemben.
- Elméletben működik – kötöttem az ebet a karóhoz.
- Ha mindenáron ezt akarod… Akkor én most szépen visszamegyek az ágyamhoz és onnan foglak bámulni.
- Hülye.
- Mondj valami újat.
- Barom.
- Még mindig gyenge.
Dühösen fújtam egyet és inkább elkezdtem kipakolni a táskámból. A ruháimat bedobáltam a szekrénybe, a neszesszeremet a komódra raktam, a hátizsákomat és az apróságokat az ágyra szórtam, a táskámat pedig berúgtam az íróasztal alá. Pakolás közben észrevettem a szekrényajtóra ragasztott programot, ami szerint vacsora előtt még várt ránk egy ismerkedős program, de minden más csak másnap kezdődött. Villámgyorsan berámoltam a dolgaimat a fekete alapon rózsás hátizsákba, majd az ágyon ülve elővettem a telefonomat. Először anyának írtam, hogy minden rendben, majd a bátyámnak, végül megnyitottam a csoportbeszélgetésünket a többiekkel.
szonjababa
Na ki került egy szobába egy idegesítő sráccal, aki mindenáron barátkozni akar?
Na ki került egy szobába egy idegesítő sráccal, aki mindenáron barátkozni akar?
LILIom
Micsoda?
Micsoda?
szonjababa
Közös szobában vagyunk. Ő a párom, úgyhogy egy csomó mindent együtt kell csinálnunk. Sajnos
Közös szobában vagyunk. Ő a párom, úgyhogy egy csomó mindent együtt kell csinálnunk. Sajnos
LILIom
Hogy hívják?
Hogy hívják?
szonjababa
Szilágyi Dániel
Szilágyi Dániel
LILIom
Te megfogtad az Isten lábát! Ez a pasi iszonyat helyes!
Te megfogtad az Isten lábát! Ez a pasi iszonyat helyes!
szonjababa
De irritáló, idegesítő barom, aki nem tiszteli a magányt és a személyes teret.
De irritáló, idegesítő barom, aki nem tiszteli a magányt és a személyes teret.
LILIom
Én nem bánnám, ha egy ilyen valaki nem tartaná meg a három lépés távolságot😉
petraaliaspetruccio
Pontosan mit csinált?
Én nem bánnám, ha egy ilyen valaki nem tartaná meg a három lépés távolságot😉
petraaliaspetruccio
Pontosan mit csinált?
szonjababa
Veszekedtünk és megbántott.
Veszekedtünk és megbántott.
petraaliaspetruccio
Bocsánatot kért?
Bocsánatot kért?
szonjababa
Igen.
Igen.
petraaliaspetruccio
Akkor nem tudom, mi a bajod. Nézd, ismerlek, tudom, hogy nem megy egyszerűen a barátkozás, és azok után, amik történtek, nem is csodálom, de talán most meg kellene próbálnod. Ha nem is vele, de valaki mással, hogy ne legyél teljesen egyedül az első hetekben – és utána sem.
petraaliaspetruccio
Mert az, hogy neten tartjuk a kapcsolatot, kevés lesz. Szükséged lesz emberekre magad körül.
LILIom
Baba, bírd ki ezt a két hetet és próbálj megbékélni vele. Oké?
Akkor nem tudom, mi a bajod. Nézd, ismerlek, tudom, hogy nem megy egyszerűen a barátkozás, és azok után, amik történtek, nem is csodálom, de talán most meg kellene próbálnod. Ha nem is vele, de valaki mással, hogy ne legyél teljesen egyedül az első hetekben – és utána sem.
petraaliaspetruccio
Mert az, hogy neten tartjuk a kapcsolatot, kevés lesz. Szükséged lesz emberekre magad körül.
LILIom
Baba, bírd ki ezt a két hetet és próbálj megbékélni vele. Oké?
szonjababa
Oké… Mennem kell. Sziasztok!
Oké… Mennem kell. Sziasztok!
Lezártam a telefonomat és a zsebembe süllyesztettem. Vettem
egy hatalmas levegőt és miközben kifújtam, a szemem sarkából érzékeltem, hogy
Dani megmozdult. Ő is kirámolta a ruháit és egyéb dolgait a táskájából és
bedobálta őket a szekrénybe.
Csendesen kikerültem a barikádomat és elindultam a pingpongasztalokhoz, amit a papíron helyszínként megjelöltek. Dani szó nélkül követett. Szívem szerint odaszóltam volna neki valami epéset, aztán eszembe jutottak Petra szavai és inkább lenyeltem a sértést.
Alig értünk le a faház lépcsőjén, Dani kotorászni kezdett a zsebében. Egy doboz cigarettát és egy egyszerű, fekete öngyújtót vett elő, meggyújtott egy szálat és mosolyogva fújta ki a füstöt.
- Miért érzem úgy, hogy nem dohányzol és még csak nem is helyesled? – kérdezte.
- Nem érdekel, ki hogy mérgezi magát. Mindenkinek a saját döntése az alkohol, a drog, a cigaretta és minden egyéb.
- Minden egyéb?
- Szexfüggőség, játékfüggőség, telefonfüggőség… Nem csak a kézzel fogható dolgok károsok. Ugyanolyan rossz, ha azért töltesz fel egy képet valahova, hogy minél több lájkot szerezz, mintha elszívsz egy dobozt cigit. Mind a kettő függővé tesz, mind a kettő tönkretesz, csak valahogy egészen máshogy. Ettől függetlenül nyugodtan cigizz csak tovább, mintha nem mondtam volna semmit. Valahol mindig vonzónak tartottam a dohányzó férfiakat.
- Először is, hű, szeretnék veled többet beszélgetni, másodszor pedig örülök, hogy vonzónak tartasz.
- Én viszont szeretném minimálisra redukálni a kommunikációt veled, és azt mondtam, dohányzó férfiak, nem dohányzó kisfiúk – azzal a hajamat hátradobva elsiettem a pingpongasztalokhoz, ahol már mindenki ott volt, faképnél hagyva Danit.
- Sziasztok – köszöntem halkan és megálltam Ricsi mellett.
- Szia Szonja. Hogy tetszik a hely? – kérdezte, miközben megigazította a szemüvegét.
- Hát, eddig csak a szobánkban voltam, de az nagyon jó. Egyáltalán nem olyan, mint a kempingek, ahol osztálykirándulásokkor aludtunk.
- Vacsora után, ha van kedved, sétálhatnánk egyet a parton, közben meg megnézünk mindent közelebbről. Mit szólsz?
- Jó lenne.
- Szuper. Nagyszerű, közben mindenki ideért. Na akkor – csapta össze a kezét Ricsi. – Üljetek le egy körbe. Nekem mindegy, hogy hogyan, a lényeg, hogy a párok tagjai egymást mellett foglaljanak helyet. Az első, amit szeretnék kérni tőletek, hogy egyesével mutatkozzatok be.
Leültem a földre, a bal oldalamon Dani, a jobb oldalamon Klára foglalt helyet.
- Szia – mosolygott, miközben elhelyezkedett.
Motyogtam egy halk „hello”-t és vártam, hogy történjen valaki.
- Ki szeretne kezdeni? – kérdezte Ricsi.
- Én! – tette fel a kezét Dani. – Hello mindenki, aki nem ismerne, Szilágyi Dániel vagyok, Debrecenben születtem és ott élek. Rengeteget utazok, sokfelé jártam már, Ausztráliába és Izlandra visszamennék. Gondolom felmerült bennetek, hogy mégis hogy a picsába jutottam el ilyen helyekre. A szüleim kőgazdag vállalkozók, nekik köszönhető, hogy a világ nyolcvan százalékát láttam. De nem szeretem, ha valaki emiatt barátkozik velem, úgyhogy azt jobb most tisztázni, hogy aki a pénzem miatt ismerkedik, az húzzon el a francba.
- Na, akkor én léptem – röhögött fel mellette az egyik srác, azt hiszem, Robi, mire Dani rávigyorgott.
- Szeretek gitározni, elhoztam magammal, szóval ha van rá igény, csinálhatunk egy klisés tábortüzes énekelgetést valamikor. Nem igazán szeretek olvasni, a filmek sokkal jobban lekötnek. Azt hiszem,
ennyit kell rólam tudni nagy általánosságban.
- Én jövök – ragadta magához a szót a mellette ülő fiú. – Varga Róbert vagyok, Robi, és azért vagyok itt, hogy megakadályozzam, hogy ez az idióta itt mellettem hülyeséget csináljon.
Lassan mindenki bemutatkozott, én pedig végre megjegyeztem a neveket. Dani, Robi, Zsuzsi (Robi barátnője), Ádi, Bea, Bálint és Klára. Rám került a sor. Rettegtem ettől a pillanattól, utáltam felkészületlenül beszélni közönség előtt. Minden szem rám szegeződött. Megköszörültem a torkom és belekezdtem:
- Gyarmati Szonja vagyok, és…
- És még Bodza is!
- Igen, de azt nem szeretem. Szeretek viszont olvasni, nagyokat sétálni, futni és kondizni – bármennyire is mást mutat a külsőm. Miskolcon születtem, amit utálok, ezért is jöttem Debrecenbe. Eleinte keveset beszélek, de ha valaki igazán megismer, az rájön, hogy valójában igazi szószátyár vagyok. Azt hiszem, ennyi.
- Köszönjük. Mielőtt még elmennétek vacsorázni, megejtjük a mai nap utolsó programját. Felelsz vagy ülsz. Zseniális játék, gyakorlatilag felelsz vagy mersz, annyi különbséggel, hogy nincs merési lehetőség: vagy válaszolsz a feltett kérdésre, vagy beleülsz a párod ölébe. Akkor is ez a büntetés, ha túlléped az időlimitet. Mindig a lány ül a fiú ölébe, attól függetlenül, ki nem válaszolt. Ha másodszor sem válaszol a pár valamelyik tagja, akkor jön a csók.
Ricsi lerakott egy üres üveget a kör közepére és felült az egyik pingpongasztalra, onnan figyelve minket. Bea azonnal az üvegért nyúlt és pörgetett. A szája Robi felé állt meg, az alja Klára felé nézett.
- Jujj. Oké. Mi a legkínosabb középiskolás emléked? – kérdezte Klára.
- Mikor találkoztam Zsuzsival. Azt hinné az ember, hogy vécépapír csak a lányok cipőjéhez tapad. Hát, a fiúkéhoz is. Zsuzsi szólt, hogy már két szünet óta egy méteres hosszúságú darabot vonszoltam magam után.
- Ez a legcikibb? Komolyan?
- Ez van – vonta meg a vállát vigyorogva, majd pörgetett egyet az üvegen.
Ezúttal Dani és Bea közt állt meg. Bea kihúzta magát, úgy tette fel a kérdést:
- Ki a legfontosabb ember az életedben?
Dani hallgatott, vagy azért, mert gondolkodott, vagy azért, mert húzni akarta az agyunkat. Oldalról rápillantottam és némán üzentem neki, hogy eszébe se jusson az, hogy nem válaszol.
- Most épp? – kérdezte, épp mikor Ricsi szólt volna, hogy letelt az idő. – Senki.
- Ez ér? – mindenki kérdőn nézett a szervezőre.
- Igen – felelt röviden, majd egy aprót biccentett felém, mire megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.
Az üveg egyre és egyre csak pörgött, a nap még magasan járt felettünk, mikor az utolsó körökhöz érkeztünk. Mindenki a párja ölében ült, engem kivéve – szerencsére. A csapat minden tagja jól szórakozott, még én is élveztem a játékot, bár nem sokszor szólaltam meg.
Az ütő is megállt bennem, mikor az üveg szája felém nézve állt meg. Az alja Robi felé mutatott, aki pimaszul mosolygott. Összesúgott az ölében ülő Zsuzsival.
- Mi a legnagyobb titkod? – tette fel a kérdést.
A vér meghűlt az ereimben. Akaratlanul is végigsimítottam a kezemmel a derekamon, és hirtelen mintha feltépték volna a sebeimet, amiket olyan jól sikerült elfednem. Az elmémbe tódult az összes kép arról az éjszakáról, mikor életem legnagyobb hülyeségeimet elkövettem. Ezt képtelen lettem volna megosztani velük. Kétségbeesetten próbáltam valamit kitalálni, de az agyam leblokkolt. Az oly kiforrott írói vénám és kreativitásom cserbenhagyott.
Lehajtott fejjel huppantam bele Dani ölébe. A fiú kezeit óvatosan a derekamra helyezte kezeit, úgy helyezkedett, hogy mindkettőnknek kényelmes legyen.
- Utolsó kör! – kiáltott valaki, az üveg pedig újra mozgásba lendült.
Magamban azon imádkoztam, hogy ne rajtunk állapodjon meg az üveg. Szerencsére ismét Robiékra mutatott az egyik vége, a másik pedig Kláráékra. Ám a szerelmesek a kérdést meg se várva vad csókcsatába kezdtek, ezzel pedig véget ért a játék. Ők voltak az egyetlen pár, akik a csókig eljutottak. Úgy pattantam fel Dani öléből, mintha parázsba ültem volna. Klárával az ebédlő felé vettük az irányt, nem törődve a többiekkel. Nem törődve Danival.
Csendesen kikerültem a barikádomat és elindultam a pingpongasztalokhoz, amit a papíron helyszínként megjelöltek. Dani szó nélkül követett. Szívem szerint odaszóltam volna neki valami epéset, aztán eszembe jutottak Petra szavai és inkább lenyeltem a sértést.
Alig értünk le a faház lépcsőjén, Dani kotorászni kezdett a zsebében. Egy doboz cigarettát és egy egyszerű, fekete öngyújtót vett elő, meggyújtott egy szálat és mosolyogva fújta ki a füstöt.
- Miért érzem úgy, hogy nem dohányzol és még csak nem is helyesled? – kérdezte.
- Nem érdekel, ki hogy mérgezi magát. Mindenkinek a saját döntése az alkohol, a drog, a cigaretta és minden egyéb.
- Minden egyéb?
- Szexfüggőség, játékfüggőség, telefonfüggőség… Nem csak a kézzel fogható dolgok károsok. Ugyanolyan rossz, ha azért töltesz fel egy képet valahova, hogy minél több lájkot szerezz, mintha elszívsz egy dobozt cigit. Mind a kettő függővé tesz, mind a kettő tönkretesz, csak valahogy egészen máshogy. Ettől függetlenül nyugodtan cigizz csak tovább, mintha nem mondtam volna semmit. Valahol mindig vonzónak tartottam a dohányzó férfiakat.
- Először is, hű, szeretnék veled többet beszélgetni, másodszor pedig örülök, hogy vonzónak tartasz.
- Én viszont szeretném minimálisra redukálni a kommunikációt veled, és azt mondtam, dohányzó férfiak, nem dohányzó kisfiúk – azzal a hajamat hátradobva elsiettem a pingpongasztalokhoz, ahol már mindenki ott volt, faképnél hagyva Danit.
- Sziasztok – köszöntem halkan és megálltam Ricsi mellett.
- Szia Szonja. Hogy tetszik a hely? – kérdezte, miközben megigazította a szemüvegét.
- Hát, eddig csak a szobánkban voltam, de az nagyon jó. Egyáltalán nem olyan, mint a kempingek, ahol osztálykirándulásokkor aludtunk.
- Vacsora után, ha van kedved, sétálhatnánk egyet a parton, közben meg megnézünk mindent közelebbről. Mit szólsz?
- Jó lenne.
- Szuper. Nagyszerű, közben mindenki ideért. Na akkor – csapta össze a kezét Ricsi. – Üljetek le egy körbe. Nekem mindegy, hogy hogyan, a lényeg, hogy a párok tagjai egymást mellett foglaljanak helyet. Az első, amit szeretnék kérni tőletek, hogy egyesével mutatkozzatok be.
Leültem a földre, a bal oldalamon Dani, a jobb oldalamon Klára foglalt helyet.
- Szia – mosolygott, miközben elhelyezkedett.
Motyogtam egy halk „hello”-t és vártam, hogy történjen valaki.
- Ki szeretne kezdeni? – kérdezte Ricsi.
- Én! – tette fel a kezét Dani. – Hello mindenki, aki nem ismerne, Szilágyi Dániel vagyok, Debrecenben születtem és ott élek. Rengeteget utazok, sokfelé jártam már, Ausztráliába és Izlandra visszamennék. Gondolom felmerült bennetek, hogy mégis hogy a picsába jutottam el ilyen helyekre. A szüleim kőgazdag vállalkozók, nekik köszönhető, hogy a világ nyolcvan százalékát láttam. De nem szeretem, ha valaki emiatt barátkozik velem, úgyhogy azt jobb most tisztázni, hogy aki a pénzem miatt ismerkedik, az húzzon el a francba.
- Na, akkor én léptem – röhögött fel mellette az egyik srác, azt hiszem, Robi, mire Dani rávigyorgott.
- Szeretek gitározni, elhoztam magammal, szóval ha van rá igény, csinálhatunk egy klisés tábortüzes énekelgetést valamikor. Nem igazán szeretek olvasni, a filmek sokkal jobban lekötnek. Azt hiszem,
ennyit kell rólam tudni nagy általánosságban.
- Én jövök – ragadta magához a szót a mellette ülő fiú. – Varga Róbert vagyok, Robi, és azért vagyok itt, hogy megakadályozzam, hogy ez az idióta itt mellettem hülyeséget csináljon.
Lassan mindenki bemutatkozott, én pedig végre megjegyeztem a neveket. Dani, Robi, Zsuzsi (Robi barátnője), Ádi, Bea, Bálint és Klára. Rám került a sor. Rettegtem ettől a pillanattól, utáltam felkészületlenül beszélni közönség előtt. Minden szem rám szegeződött. Megköszörültem a torkom és belekezdtem:
- Gyarmati Szonja vagyok, és…
- És még Bodza is!
- Igen, de azt nem szeretem. Szeretek viszont olvasni, nagyokat sétálni, futni és kondizni – bármennyire is mást mutat a külsőm. Miskolcon születtem, amit utálok, ezért is jöttem Debrecenbe. Eleinte keveset beszélek, de ha valaki igazán megismer, az rájön, hogy valójában igazi szószátyár vagyok. Azt hiszem, ennyi.
- Köszönjük. Mielőtt még elmennétek vacsorázni, megejtjük a mai nap utolsó programját. Felelsz vagy ülsz. Zseniális játék, gyakorlatilag felelsz vagy mersz, annyi különbséggel, hogy nincs merési lehetőség: vagy válaszolsz a feltett kérdésre, vagy beleülsz a párod ölébe. Akkor is ez a büntetés, ha túlléped az időlimitet. Mindig a lány ül a fiú ölébe, attól függetlenül, ki nem válaszolt. Ha másodszor sem válaszol a pár valamelyik tagja, akkor jön a csók.
Ricsi lerakott egy üres üveget a kör közepére és felült az egyik pingpongasztalra, onnan figyelve minket. Bea azonnal az üvegért nyúlt és pörgetett. A szája Robi felé állt meg, az alja Klára felé nézett.
- Jujj. Oké. Mi a legkínosabb középiskolás emléked? – kérdezte Klára.
- Mikor találkoztam Zsuzsival. Azt hinné az ember, hogy vécépapír csak a lányok cipőjéhez tapad. Hát, a fiúkéhoz is. Zsuzsi szólt, hogy már két szünet óta egy méteres hosszúságú darabot vonszoltam magam után.
- Ez a legcikibb? Komolyan?
- Ez van – vonta meg a vállát vigyorogva, majd pörgetett egyet az üvegen.
Ezúttal Dani és Bea közt állt meg. Bea kihúzta magát, úgy tette fel a kérdést:
- Ki a legfontosabb ember az életedben?
Dani hallgatott, vagy azért, mert gondolkodott, vagy azért, mert húzni akarta az agyunkat. Oldalról rápillantottam és némán üzentem neki, hogy eszébe se jusson az, hogy nem válaszol.
- Most épp? – kérdezte, épp mikor Ricsi szólt volna, hogy letelt az idő. – Senki.
- Ez ér? – mindenki kérdőn nézett a szervezőre.
- Igen – felelt röviden, majd egy aprót biccentett felém, mire megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.
Az üveg egyre és egyre csak pörgött, a nap még magasan járt felettünk, mikor az utolsó körökhöz érkeztünk. Mindenki a párja ölében ült, engem kivéve – szerencsére. A csapat minden tagja jól szórakozott, még én is élveztem a játékot, bár nem sokszor szólaltam meg.
Az ütő is megállt bennem, mikor az üveg szája felém nézve állt meg. Az alja Robi felé mutatott, aki pimaszul mosolygott. Összesúgott az ölében ülő Zsuzsival.
- Mi a legnagyobb titkod? – tette fel a kérdést.
A vér meghűlt az ereimben. Akaratlanul is végigsimítottam a kezemmel a derekamon, és hirtelen mintha feltépték volna a sebeimet, amiket olyan jól sikerült elfednem. Az elmémbe tódult az összes kép arról az éjszakáról, mikor életem legnagyobb hülyeségeimet elkövettem. Ezt képtelen lettem volna megosztani velük. Kétségbeesetten próbáltam valamit kitalálni, de az agyam leblokkolt. Az oly kiforrott írói vénám és kreativitásom cserbenhagyott.
Lehajtott fejjel huppantam bele Dani ölébe. A fiú kezeit óvatosan a derekamra helyezte kezeit, úgy helyezkedett, hogy mindkettőnknek kényelmes legyen.
- Utolsó kör! – kiáltott valaki, az üveg pedig újra mozgásba lendült.
Magamban azon imádkoztam, hogy ne rajtunk állapodjon meg az üveg. Szerencsére ismét Robiékra mutatott az egyik vége, a másik pedig Kláráékra. Ám a szerelmesek a kérdést meg se várva vad csókcsatába kezdtek, ezzel pedig véget ért a játék. Ők voltak az egyetlen pár, akik a csókig eljutottak. Úgy pattantam fel Dani öléből, mintha parázsba ültem volna. Klárával az ebédlő felé vettük az irányt, nem törődve a többiekkel. Nem törődve Danival.