Áruló. Robi, a legjobb haverom egy büdös nagy áruló.
Komolyan, képes volt beülni a csaja mellé a vonaton. Bálint és Ádám, a
társaságunk másik két tagja egy kettes ülésen foglaltak helyet, mivel az
egyetlen szabad négyes helyet valami idegesítően vihogó lánycsapat foglalta be.
Kedvetlenül leültem egy szabad helyre az ajtó mellett, és közben átkoztam a
szervezőket. Ha már gólyatábor és mindenki egy vonattal megy, igazán
lefoglalhattak volna egy teljes kocsit… Na, most meg úgy beszéltem, mint valami
hisztis kislány. Előhalásztam a telefonomat a zsebemből, és miközben kigördült
a vonat a debreceni állomásról, elindítottam egy Avicii albumot. A szerelvény
fokozatosan megtelt velünk egyidős leendő egyetemistákkal, és mire Miskolcra
értünk, a mi kocsinkban már csak mellettem maradt szabad hely.
A vonat megállta után néhány másodperccel kinyílt mellettem az ajtó és egy vörös hajú, velem egykorú lány lépett be a szerelvényünkbe. Nem volt vékony, de messze volt attól is, akit kövérnek lehetne nevezni. Akár átlagosnak is nevezhetném az alakját, de nem volt az. Szinte tökéletes homokóra volt. Atyaég, mióta vagyok tisztában ezekkel? Muszáj leszoktatnom Robi barátnőjét arról, hogy velünk lógjon. Miatta totálisan elnőiesedem. A vörös hajú lány elveszetten nézett körbe, vállán a sporttáskájával, egyik lábáról a másikra állt. Már majdnem kifordult a kocsiból, mikor magam sem tudom, milyen megfontolásból, kivettem a fülest a fülemből és megszólítottam:
- Ha gondolod, ez a hely még szabad.
A lány óvatosan fordult felém, mintha nem lenne biztos benne, hogy neki szóltam.
- Szia – mosolyogtam rá. – Leülsz? Persze bolyonghatsz még egy sort a vonaton, ha ragaszkodsz hozzá.
- K-Köszi – rebegte.
Felszenvedte a táskáját a fejünk felett lévő tárolóra, aztán leült mellém. Kihúzta magát, látszott rajta, mennyire feszült.
- Te is a Juhász – Nagy Pál Egyetem gólyatáborára mész?
- Igen.
- Szuper, én is!
- Meg hatmillió másik fiatal is, akik mind ezzel a vonattal mennek.
Aztazeget, de csípős a nyelve!
- Ha nem szeretnél beszélgetni…
- Ne haragudj. Tudod, nem sok kedvem van itt lenni, főleg, hogy nem ismerek senkit.
- Szilágyi Dániel vagyok. De mindenki Daninak hív. Tessék, most már ismersz valakit.
- Kissé elcsépelt.
- Te pedig…
- Gyarmati Szonja Bodza.
- Mint Gyarmati Fanni?
- Nincs köztünk családi kötelék. Legalábbis nem tudok róla.
Mielőtt még valamit kérdezhettem volna, bedugta a fülhallgatóját a fülébe és lehunyta a szemeit. Így legalább feltűnés nélkül nézhettem őt. Biztos voltam benne, hogy jót lehet vele beszélgetni, annak ellenére, hogy minden jel ennek az ellenkezőjére utalt. A megérzéseim sosem tévedtek.
Az út további része unalmasan telt, egészen Székesfehérvárig, ahol Szonja is kénytelen volt elrakni a telefonját. Szonja. Magamban ismételgettem a nevet, de nem állt a számra. De a Bodza… Szinte lecibálta a tárolóról a táskáját, majdnem leejtette, de még véletlenül sem kért volna segítséget. Miután megküzdött a cuccaival, szó nélkül leszállt a vonatról. Én is összeszedtem a bőröndömet meg a gitártokomat, aztán leugrottam a peronra. Robiék már messziről integettek nekem, így odamentem hozzájuk.
- Hogy utaztál? – kérdezte Bálint.
- Jól. Hiába próbáltatok meg lerázni, találtam magamnak mást, aki ül mellettem – mondtam, miközben előszedtem egy szál cigarettát a zsebemből és rágyújtottam.
Robi barátnője fintorgott a káros szenvedély miatt, de nem különösebben érdekelt. Mintha pont miatta szoknék le...
- Az a vörös csaj? Furának tűnik. Most is totál egyedül álldogál – biccentett felé Ádi.
Odafordítottam a fejem miközben kifújtam a füstöt és találkozott a tekintetünk. Bodza azonnal elnézett másfele. Törékeny volt, de nem fizikailag. Mentálisan tűnt annak. Egyre jobban érdekelt, hogy mi lehet az oka ennek. A külsejére nem lehetett panasz, gyönyörű volt, főleg a szemei babonáztak meg. Biztos voltam benne, hogy még szebb, ha mosolyog is. Talán még szexi is lehet, de ahogy félszegen álldogált, inkább valami elveszett kisállatra vagy madárra emlékeztetett.
- Láttam, hogy végig zenét hallgatott. Legalább a nevét ki tudtad szedni belőle? – bökött oldalba Robi.
- Szonja.
- Milyen egzotikus! – kiáltott fel Zsuzsi, Robi barátnője.
Zsuzsi nem volt buta, de voltak érdekes megszólalásai és nem egyszer akartam már őt belefojtani egy kanál vízbe.
A szemem sarkából láttam, ahogy Bodza felveszi a táskáját és elindul valahova. Nem bírtam ki, muszáj voltam követni őt.
- Keresek egy kukát a csikknek. A peronon találkozunk.
- Melyiken? – kiabált utánam Bálint.
- Tudja a franc! Amelyikről indul a vonat a Balatonhoz! – ordítottam vissza, de nem voltam biztos benne, hogy hallották.
Hirtelen nagyon cikinek éreztem a gurulós bőröndömet, ami otthon még jó ötletnek tűnt. Anyám, ilyennel maximum az olyan plázacicák járnak, mint az exeim. Hát, igen, velük nem lehetett mély beszélgetéseket folytatni, de be kell vallani, isteniek voltak az ágyban.
Próbáltam valahogy javítani a helyzetemen, de nem sok sikerrel. Ha nem húztam, egy fokkal normálisabban éreztem magam, de nem volt az igazi. Megfogadtam, hogy az első utamba akadó kínai áruházban veszek egy sporttáskát.
Amíg ezeken filóztam, elveszettem Szonját szem elől. Fogalmam sem volt, merre tovább. Legalább egy kukát találtam, ahol a csikket elnyomhattam. Gyanítottam, hogy ő már átment arra a peronra, ahonnan a vonat indul, úgyhogy megnéztem az állomás előterében, hogy mit is keresek pontosan. A tábla mellett aztán a falba vertem a fejemet. Ugyanonnan indult a vonat, ahol leszálltunk. Ha már ott voltam, gyorsan dobtam egy sárgát, aztán rohantam vissza a többiekhez. Fejben már elképzeltem, hogy magyarázom meg a szervezőknek, amiért egy későbbi vonattal értem be, de mázlim volt. Felpattantam a kocsiba, amit kijelöltek nekünk és a szememmel máris helyet kerestem. Á, kit akarok becsapni? Szonját kerestem, hátha szabad mellette a hely.
A kocsi végében észrevettem a vörös hajkoronát. Elrohantam Robiék mellett – akik egy négyes ülésben foglaltak helyet – és befékeztem Bodza mellett. Megint zenét hallgatott. Azt hittem fel se tűnik neki, ha feldobom a cuccom a feje fölött lévő tárolóra, majd leülök mellé, de tévedtem.
- Mi van, ha valakit várok? – mondta fel sem nézve.
- Szabad ez a hely? – sóhajtottam, előre rettegve a választól.
- Nem.
- Mégis kit vársz vissza?
- A képzeletbeli barátomat! – nézett fel villámló tekintettel.
- Ó, tényleg? És mi van az igaziakkal?
- Otthon ülnek Miskolcon és tök jól megvannak nélkülem is, köszönik szépen!
- És azzal a barátoddal, aki itt van?
- Nem vagy a barátom!
- Nem ismerem a barátaidat, de nem csodálkozom rajta, hogy jól érzik magukat nélküled! – csúszott ki a számon, de azonnal meg is bántam.
Szonja összeszorította az ajkait, a szeme sarkában könny csillogott. Talpra ugrott, félrelökött és kiviharzott a kocsiból. A mosdót jelző lámpa foglaltra váltott. Mindenki minket nézett.
- Bassza meg! – káromkodtam el magam, majd a kíváncsi tekintetek felé fordítottam a fejem. – Muszáj bámulni?! Foglalkozzatok inkább a saját dolgotokkal!
Hirtelen mindenki sokkal érdekesebbnek tartotta a társát, mint engem. Tudtam, hogy Szonja után kellene mennem és meg kell próbálnom helyrehozni, amit elcsesztem. Nem gondoltam komolyan, amit mondtam. Egyszerűen felidegesített az elutasítása.
Kimentem a mosdóhoz, fülemet az ajtóra tapasztottam.
- Bodza… - próbálkoztam óvatosan.
- Húzz el innen és ne hívj így! – érkezett a sírással vegyült, ingerült válasz.
- Szonja, én nagyon sajnálom, nem gondoltam komolyan, én…
- Nem érted? Húzz el! Nélküled is pontosan tudom, hogy az égvilágon senkinek nem számítok! Az első adandó alkalommal mindenki lecserél!
- Figyelj, kijönnél? Meg tudnánk beszélni.
- Nem, nem tudnánk!
- Nézd, ha nem lennél olyan elutasító, akkor talán…
- Ne legyek elutasító? – vágta ki a vécé ajtaját. – Ide figyelj! Túl sokszor játszották már el a bizalmamat, túl sokszor törtek össze, túl sokszor vertek át ahhoz, hogy ne legyek elutasító! Neked könnyű, gondolom nem sokan mondták rád azt, hogy kövér vagy, hogy ronda vagy, hogy túl csöndes vagy, és nem hiszem, hogy sokan törték már össze a szíved! De képzeld magad a helyembe! Tudod, ha valaki megismer, ha valakit közel engedek magamhoz, akkor olyan vagyok, mint bárki más! Nem tudom, mit akarsz tőlem, de hagyj békén!
Beszarok. Ilyen tökös csajjal még soha nem találkoztam. Nem is ez a megfelelő szó rá. Nem tudom, hogyan jellemezhetném egy szóval. Annyi érzés kavarog benne, annyira talpraesett annak ellenére, hogy minek tűnik, annyira… annyira különleges. Ha létezik szerelem első látásra, akkor ez az volt.
- Ha jól veszem ki a szavaidból, túlságosan nyitott vagyok. Mit szeretnél, mit csináljak máshogy?
- Hagyj. Békén – tagolta, majd elsurrant mellettem és leült a helyére. Ügyelt rá, hogy mindkét ülést elfoglalja.
Aú. Visszamentem a kocsiba, leszedtem a csomagomat a tárolóról és csendben kerestem magamnak egy másik helyet. Egy csinos, szőke lány mellett kötöttem ki, aki azonnal dumálni kezdett hozzám.
- Szia, Bea vagyok, Durai Bea.
- Szilágyi Dani.
- Várod már a gólyatábort? – érintette meg a karomat.
- Nagyon.
- Milyen szótlan vagy… Azt hittem beszédesebb valaki ül mellém. Képzeld, én még sose voltam a Balatonnál. Indulni szerettem volna a szépségversenyen, amit itt rendeznek, de aztán nem úgy jöttek a programok – csicsergett tovább.
Röviden válaszolgattam neki, ha kérdezett, elejetettem egy-egy aha-t, de a gondolataim teljesen máshol jártak. Újra és újra visszatértek Szonjához. Elcsesztem a dolgot, mielőtt bármi elkezdődhetett volna. Talán így kellett történnie. Ebbe a lehetőségbe bele se gondoltam. Helyre akartam hozni, de ötletem sem volt, hogyan kellene hozzákezdenem.
Már majdnem az állomáson voltunk, amikor Bea elejtett egy mondatot, ami a megoldás kulcsa lehetett.
- Remélem, hogy amikor párba raknak minket, mi ketten összekerülünk. Nagyon jó lenne – simította meg újra a karomat, az út során sokadjára.
- Párba? – kaptam fel a fejemet.
Beának felcsillant a szeme, hogy érdeklődést mutatok.
- Igen, párba. Egy fiú és egy lány. Két héten keresztül együtt kell csinálni mindent. Egy pár közös faházban lakik, közösen kapnak feladatokat. A csoportokat meg párokból állítják össze, egy csapat négy pár. Nem olvastad a tájékoztatót?
- Nem, ez kimaradt az életemből.
Bea folytatta a beszédet, nekem viszont már újra máshol járt az agyam.
Ez a megoldás!
A vonat megállta után néhány másodperccel kinyílt mellettem az ajtó és egy vörös hajú, velem egykorú lány lépett be a szerelvényünkbe. Nem volt vékony, de messze volt attól is, akit kövérnek lehetne nevezni. Akár átlagosnak is nevezhetném az alakját, de nem volt az. Szinte tökéletes homokóra volt. Atyaég, mióta vagyok tisztában ezekkel? Muszáj leszoktatnom Robi barátnőjét arról, hogy velünk lógjon. Miatta totálisan elnőiesedem. A vörös hajú lány elveszetten nézett körbe, vállán a sporttáskájával, egyik lábáról a másikra állt. Már majdnem kifordult a kocsiból, mikor magam sem tudom, milyen megfontolásból, kivettem a fülest a fülemből és megszólítottam:
- Ha gondolod, ez a hely még szabad.
A lány óvatosan fordult felém, mintha nem lenne biztos benne, hogy neki szóltam.
- Szia – mosolyogtam rá. – Leülsz? Persze bolyonghatsz még egy sort a vonaton, ha ragaszkodsz hozzá.
- K-Köszi – rebegte.
Felszenvedte a táskáját a fejünk felett lévő tárolóra, aztán leült mellém. Kihúzta magát, látszott rajta, mennyire feszült.
- Te is a Juhász – Nagy Pál Egyetem gólyatáborára mész?
- Igen.
- Szuper, én is!
- Meg hatmillió másik fiatal is, akik mind ezzel a vonattal mennek.
Aztazeget, de csípős a nyelve!
- Ha nem szeretnél beszélgetni…
- Ne haragudj. Tudod, nem sok kedvem van itt lenni, főleg, hogy nem ismerek senkit.
- Szilágyi Dániel vagyok. De mindenki Daninak hív. Tessék, most már ismersz valakit.
- Kissé elcsépelt.
- Te pedig…
- Gyarmati Szonja Bodza.
- Mint Gyarmati Fanni?
- Nincs köztünk családi kötelék. Legalábbis nem tudok róla.
Mielőtt még valamit kérdezhettem volna, bedugta a fülhallgatóját a fülébe és lehunyta a szemeit. Így legalább feltűnés nélkül nézhettem őt. Biztos voltam benne, hogy jót lehet vele beszélgetni, annak ellenére, hogy minden jel ennek az ellenkezőjére utalt. A megérzéseim sosem tévedtek.
Az út további része unalmasan telt, egészen Székesfehérvárig, ahol Szonja is kénytelen volt elrakni a telefonját. Szonja. Magamban ismételgettem a nevet, de nem állt a számra. De a Bodza… Szinte lecibálta a tárolóról a táskáját, majdnem leejtette, de még véletlenül sem kért volna segítséget. Miután megküzdött a cuccaival, szó nélkül leszállt a vonatról. Én is összeszedtem a bőröndömet meg a gitártokomat, aztán leugrottam a peronra. Robiék már messziről integettek nekem, így odamentem hozzájuk.
- Hogy utaztál? – kérdezte Bálint.
- Jól. Hiába próbáltatok meg lerázni, találtam magamnak mást, aki ül mellettem – mondtam, miközben előszedtem egy szál cigarettát a zsebemből és rágyújtottam.
Robi barátnője fintorgott a káros szenvedély miatt, de nem különösebben érdekelt. Mintha pont miatta szoknék le...
- Az a vörös csaj? Furának tűnik. Most is totál egyedül álldogál – biccentett felé Ádi.
Odafordítottam a fejem miközben kifújtam a füstöt és találkozott a tekintetünk. Bodza azonnal elnézett másfele. Törékeny volt, de nem fizikailag. Mentálisan tűnt annak. Egyre jobban érdekelt, hogy mi lehet az oka ennek. A külsejére nem lehetett panasz, gyönyörű volt, főleg a szemei babonáztak meg. Biztos voltam benne, hogy még szebb, ha mosolyog is. Talán még szexi is lehet, de ahogy félszegen álldogált, inkább valami elveszett kisállatra vagy madárra emlékeztetett.
- Láttam, hogy végig zenét hallgatott. Legalább a nevét ki tudtad szedni belőle? – bökött oldalba Robi.
- Szonja.
- Milyen egzotikus! – kiáltott fel Zsuzsi, Robi barátnője.
Zsuzsi nem volt buta, de voltak érdekes megszólalásai és nem egyszer akartam már őt belefojtani egy kanál vízbe.
A szemem sarkából láttam, ahogy Bodza felveszi a táskáját és elindul valahova. Nem bírtam ki, muszáj voltam követni őt.
- Keresek egy kukát a csikknek. A peronon találkozunk.
- Melyiken? – kiabált utánam Bálint.
- Tudja a franc! Amelyikről indul a vonat a Balatonhoz! – ordítottam vissza, de nem voltam biztos benne, hogy hallották.
Hirtelen nagyon cikinek éreztem a gurulós bőröndömet, ami otthon még jó ötletnek tűnt. Anyám, ilyennel maximum az olyan plázacicák járnak, mint az exeim. Hát, igen, velük nem lehetett mély beszélgetéseket folytatni, de be kell vallani, isteniek voltak az ágyban.
Próbáltam valahogy javítani a helyzetemen, de nem sok sikerrel. Ha nem húztam, egy fokkal normálisabban éreztem magam, de nem volt az igazi. Megfogadtam, hogy az első utamba akadó kínai áruházban veszek egy sporttáskát.
Amíg ezeken filóztam, elveszettem Szonját szem elől. Fogalmam sem volt, merre tovább. Legalább egy kukát találtam, ahol a csikket elnyomhattam. Gyanítottam, hogy ő már átment arra a peronra, ahonnan a vonat indul, úgyhogy megnéztem az állomás előterében, hogy mit is keresek pontosan. A tábla mellett aztán a falba vertem a fejemet. Ugyanonnan indult a vonat, ahol leszálltunk. Ha már ott voltam, gyorsan dobtam egy sárgát, aztán rohantam vissza a többiekhez. Fejben már elképzeltem, hogy magyarázom meg a szervezőknek, amiért egy későbbi vonattal értem be, de mázlim volt. Felpattantam a kocsiba, amit kijelöltek nekünk és a szememmel máris helyet kerestem. Á, kit akarok becsapni? Szonját kerestem, hátha szabad mellette a hely.
A kocsi végében észrevettem a vörös hajkoronát. Elrohantam Robiék mellett – akik egy négyes ülésben foglaltak helyet – és befékeztem Bodza mellett. Megint zenét hallgatott. Azt hittem fel se tűnik neki, ha feldobom a cuccom a feje fölött lévő tárolóra, majd leülök mellé, de tévedtem.
- Mi van, ha valakit várok? – mondta fel sem nézve.
- Szabad ez a hely? – sóhajtottam, előre rettegve a választól.
- Nem.
- Mégis kit vársz vissza?
- A képzeletbeli barátomat! – nézett fel villámló tekintettel.
- Ó, tényleg? És mi van az igaziakkal?
- Otthon ülnek Miskolcon és tök jól megvannak nélkülem is, köszönik szépen!
- És azzal a barátoddal, aki itt van?
- Nem vagy a barátom!
- Nem ismerem a barátaidat, de nem csodálkozom rajta, hogy jól érzik magukat nélküled! – csúszott ki a számon, de azonnal meg is bántam.
Szonja összeszorította az ajkait, a szeme sarkában könny csillogott. Talpra ugrott, félrelökött és kiviharzott a kocsiból. A mosdót jelző lámpa foglaltra váltott. Mindenki minket nézett.
- Bassza meg! – káromkodtam el magam, majd a kíváncsi tekintetek felé fordítottam a fejem. – Muszáj bámulni?! Foglalkozzatok inkább a saját dolgotokkal!
Hirtelen mindenki sokkal érdekesebbnek tartotta a társát, mint engem. Tudtam, hogy Szonja után kellene mennem és meg kell próbálnom helyrehozni, amit elcsesztem. Nem gondoltam komolyan, amit mondtam. Egyszerűen felidegesített az elutasítása.
Kimentem a mosdóhoz, fülemet az ajtóra tapasztottam.
- Bodza… - próbálkoztam óvatosan.
- Húzz el innen és ne hívj így! – érkezett a sírással vegyült, ingerült válasz.
- Szonja, én nagyon sajnálom, nem gondoltam komolyan, én…
- Nem érted? Húzz el! Nélküled is pontosan tudom, hogy az égvilágon senkinek nem számítok! Az első adandó alkalommal mindenki lecserél!
- Figyelj, kijönnél? Meg tudnánk beszélni.
- Nem, nem tudnánk!
- Nézd, ha nem lennél olyan elutasító, akkor talán…
- Ne legyek elutasító? – vágta ki a vécé ajtaját. – Ide figyelj! Túl sokszor játszották már el a bizalmamat, túl sokszor törtek össze, túl sokszor vertek át ahhoz, hogy ne legyek elutasító! Neked könnyű, gondolom nem sokan mondták rád azt, hogy kövér vagy, hogy ronda vagy, hogy túl csöndes vagy, és nem hiszem, hogy sokan törték már össze a szíved! De képzeld magad a helyembe! Tudod, ha valaki megismer, ha valakit közel engedek magamhoz, akkor olyan vagyok, mint bárki más! Nem tudom, mit akarsz tőlem, de hagyj békén!
Beszarok. Ilyen tökös csajjal még soha nem találkoztam. Nem is ez a megfelelő szó rá. Nem tudom, hogyan jellemezhetném egy szóval. Annyi érzés kavarog benne, annyira talpraesett annak ellenére, hogy minek tűnik, annyira… annyira különleges. Ha létezik szerelem első látásra, akkor ez az volt.
- Ha jól veszem ki a szavaidból, túlságosan nyitott vagyok. Mit szeretnél, mit csináljak máshogy?
- Hagyj. Békén – tagolta, majd elsurrant mellettem és leült a helyére. Ügyelt rá, hogy mindkét ülést elfoglalja.
Aú. Visszamentem a kocsiba, leszedtem a csomagomat a tárolóról és csendben kerestem magamnak egy másik helyet. Egy csinos, szőke lány mellett kötöttem ki, aki azonnal dumálni kezdett hozzám.
- Szia, Bea vagyok, Durai Bea.
- Szilágyi Dani.
- Várod már a gólyatábort? – érintette meg a karomat.
- Nagyon.
- Milyen szótlan vagy… Azt hittem beszédesebb valaki ül mellém. Képzeld, én még sose voltam a Balatonnál. Indulni szerettem volna a szépségversenyen, amit itt rendeznek, de aztán nem úgy jöttek a programok – csicsergett tovább.
Röviden válaszolgattam neki, ha kérdezett, elejetettem egy-egy aha-t, de a gondolataim teljesen máshol jártak. Újra és újra visszatértek Szonjához. Elcsesztem a dolgot, mielőtt bármi elkezdődhetett volna. Talán így kellett történnie. Ebbe a lehetőségbe bele se gondoltam. Helyre akartam hozni, de ötletem sem volt, hogyan kellene hozzákezdenem.
Már majdnem az állomáson voltunk, amikor Bea elejtett egy mondatot, ami a megoldás kulcsa lehetett.
- Remélem, hogy amikor párba raknak minket, mi ketten összekerülünk. Nagyon jó lenne – simította meg újra a karomat, az út során sokadjára.
- Párba? – kaptam fel a fejemet.
Beának felcsillant a szeme, hogy érdeklődést mutatok.
- Igen, párba. Egy fiú és egy lány. Két héten keresztül együtt kell csinálni mindent. Egy pár közös faházban lakik, közösen kapnak feladatokat. A csoportokat meg párokból állítják össze, egy csapat négy pár. Nem olvastad a tájékoztatót?
- Nem, ez kimaradt az életemből.
Bea folytatta a beszédet, nekem viszont már újra máshol járt az agyam.
Ez a megoldás!