Egy éve történt, augusztus 24-én, pont két héttel a tizennyolcadik
születésnapom után. Akkor pakolt össze apa és tűnt el a mindennapjainkból,
aznap maradtunk anyával és a húgaimmal négyesben. A lányok ikrek voltak, tőlem
négy évvel fiatalabbak. Virág és Vanda tökéletes harmóniában éltek egymással,
szinte kitalálták egymás gondolatait. Szerencsére nem öltözködtek ugyanúgy, és
engem sem zártak ki a duójukból. Mindketten zöld szemű, barna hajú lányok
voltak, anya kiköpött másai. Én az egyenes, vörös hajammal és barna szemeimmel apára
ütöttem. Mondjuk neki legalább nem voltak szeplői és átlagos magasságú volt. A
magam 175 centijével viszont elég feltűnő jelenség voltam. A bátyám, Zoli pedig,
aki tőlem három évvel idősebb, már Nyíregyházán lakott, ahol a fősulija is volt,
és szintén anyára ütött zöld szemeivel és göndör, barna hajával.
Hogy a válás kinek a hibája volt, nem tudom. Azt hiszem, mindkettőjüké. Valójában békésen váltak el, és apa is kéthetente felhívott. Eleinte. Aztán a két hétből három lett, aztán egy hónap, most meg már örültem, hogy a szülinapomat nem felejtette el. Haragudtam rá. Azt ígérte, tartjuk a kapcsolatot. Persze, biztos lett egy másik családja, és szépen lassan kiszivárgott az életünkből.
- Szonja, gyere reggelizni! – jött be anya a szobámba.
Egy miskolci bérház ötödik emeleti lakásában éltünk kettesben. Nem volt nagy, de nekünk pont elég volt. Egy kis konyha étkezővel, három hálószoba, egy fürdőszoba és egy nappali alkotta az életterünket, amiben én már tizenkilenc éve tengettem silány életemet. Míg a bátyám velünk lakott, addig a húgaimmal osztoztam egy szobán, azóta szerencsére saját szobát kaptam. Szeptembertől pedig beköltözöm a Juhász-Nagy Pál Egyetem kollégiumába Debrecenben és talán örökre magam mögött hagyom Miskolc koszos utcáit. A nagyszüleim ragaszkodtak volna ahhoz, hogy vegyenek nekem egy lakás, de nem hagytuk nekik. Anya könyvelő, nem keres annyira rosszul, össze tudtuk volna spórólni a pénzt, de ez így egyszerűbb volt. Nem kell rezsit fizetni és Nagyiéknak sem kell visszaadni a lakás árát. Nem vagyok egy társasági ember, nem szoktam beszélgetést kezdeményezni, főleg mióta Apa nincs, így enyhe ellenérzéseim voltak a kolival kapcsolatban. Ha valaki elindította a dolgokat, szívesen dumáltam akár órákat is, de egyébként tartottam tőle, hogy nem érdekel másokat, mit mondok. Gyakran órákra bezárkóztam a szobámba és zenét hallgattam, olvastam, tanultam, vagy csak bámultam a plafont.
Kislattyogtam Anya után a konyhába, ahol a tányéromon már várt a lekváros pirítós, a tizennégy éves húgaim pedig mosolyogva majszolgatták saját kenyerüket. Mint minden hétévégén.
- Összepakoltál már a gólyatáborba? – kérdezte.
- Nem megyek.
- De már jelentkeztél rá!
- Nem, Anya, te jelentkeztél rá. Én akkor is mondtam, hogy semmi kedvem menni.
- De biztos jó lesz! Ráadásul hasonló érdeklődésű fiatalokkal leszel együtt. Legalább nem tök idegenekkel leszel körbevéve az első napon. Gondolj bele, ha nem mész, akkor mindenki ismerni fog mindenkit, csak te leszel egyedül.
- Ez hülyeség.
- Kérlek! Jót tenne neked egy kis környezetváltozás – fogta meg a kezem az asztal felett. – Ráadásul már be van fizetve, és a nagyszüleid is arra számítanak, hogy mész. Nagyapád csak ezért elvitte a kocsiját a szervízbe, hogy reggel el tudjon vinni.
- Mi van a te kocsiddal?
- Semmi, de holnap hétfő lesz, mennem kell dolgozni.
- Szóval a Nagyiék is tudják. Ez egyre rosszabb – tértem vissza az eredeti témához.
- Szonja, légyszi. Már a jegy is megvan. Gondolj bele, két hét a Balatonnál, milyen jó buli!
- Használhatnám a szobádat! – vágott közbe Virág.
- Én meg a sminkeidet! – kontrázott Vanda.
- Megismerhetsz egy csomó embert, új barátaid lehetnek… - vette vissza a szót anyu.
- Nekem jók a régiek. Nem szeretek ismerkedni.
- Régen szerettél.
- Elsős koromban! Aztán furának tartottak abban a hülye elit suliban! És mikor átkerültem a gimibe, féltem, hogy ugyanez lesz és inkább nem barátkoztam! Rémlik? Az, hogy Fanniékkal jóban lettem, nem az én érdemem!
- Kicsim. Kérlek szépen, pakolj össze, vagy én pakolok, de annak nem lesz jó vége – tett pontot a vitánk végére.
Igaza volt. Ha ő rakja össze a dolgaimat, akkor biztos, hogy valami itthon marad. Csigalassúsággal felálltam a székről, bementem a rózsaszínre festett szobámba, aminek a falát minden négyzetcentiméteren képek díszítették, előszedtem a sporttáskámat a szekrényből, aztán még lassabban megtöltöttem ruhákkal, tisztálkodási szerekkel, elsősegélykészlettel és minden egyébbel, amiről úgy ítéltem, szükségem lehetett. Semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez, de tudtam, Nagyi és Nagyapa erővel is elráncigáltak volna a vonathoz, ami aztán elvisz a Balatonhoz. Mert hol máshol kell gólyatábort tartani, ha nem a magyar tengernél? Igaz, hogy az egyetem Budapesten van, és nekem Miskolcról nagyjából öt órát kell vonatoznom meg minimum egyszer átszállnom csak ezért, de ez senkit nem érdekelt, mikor helyettem jelentkeztek.
Hamar összecuccoltam, aztán céltalanul leültem a forgószékembe és az íróasztalomon tornyosuló papírokat kezdtem rendezgetni.
Végül előszedtem a telefonomat és írtam a többiekkel közös csoportunkba.
Hogy a válás kinek a hibája volt, nem tudom. Azt hiszem, mindkettőjüké. Valójában békésen váltak el, és apa is kéthetente felhívott. Eleinte. Aztán a két hétből három lett, aztán egy hónap, most meg már örültem, hogy a szülinapomat nem felejtette el. Haragudtam rá. Azt ígérte, tartjuk a kapcsolatot. Persze, biztos lett egy másik családja, és szépen lassan kiszivárgott az életünkből.
- Szonja, gyere reggelizni! – jött be anya a szobámba.
Egy miskolci bérház ötödik emeleti lakásában éltünk kettesben. Nem volt nagy, de nekünk pont elég volt. Egy kis konyha étkezővel, három hálószoba, egy fürdőszoba és egy nappali alkotta az életterünket, amiben én már tizenkilenc éve tengettem silány életemet. Míg a bátyám velünk lakott, addig a húgaimmal osztoztam egy szobán, azóta szerencsére saját szobát kaptam. Szeptembertől pedig beköltözöm a Juhász-Nagy Pál Egyetem kollégiumába Debrecenben és talán örökre magam mögött hagyom Miskolc koszos utcáit. A nagyszüleim ragaszkodtak volna ahhoz, hogy vegyenek nekem egy lakás, de nem hagytuk nekik. Anya könyvelő, nem keres annyira rosszul, össze tudtuk volna spórólni a pénzt, de ez így egyszerűbb volt. Nem kell rezsit fizetni és Nagyiéknak sem kell visszaadni a lakás árát. Nem vagyok egy társasági ember, nem szoktam beszélgetést kezdeményezni, főleg mióta Apa nincs, így enyhe ellenérzéseim voltak a kolival kapcsolatban. Ha valaki elindította a dolgokat, szívesen dumáltam akár órákat is, de egyébként tartottam tőle, hogy nem érdekel másokat, mit mondok. Gyakran órákra bezárkóztam a szobámba és zenét hallgattam, olvastam, tanultam, vagy csak bámultam a plafont.
Kislattyogtam Anya után a konyhába, ahol a tányéromon már várt a lekváros pirítós, a tizennégy éves húgaim pedig mosolyogva majszolgatták saját kenyerüket. Mint minden hétévégén.
- Összepakoltál már a gólyatáborba? – kérdezte.
- Nem megyek.
- De már jelentkeztél rá!
- Nem, Anya, te jelentkeztél rá. Én akkor is mondtam, hogy semmi kedvem menni.
- De biztos jó lesz! Ráadásul hasonló érdeklődésű fiatalokkal leszel együtt. Legalább nem tök idegenekkel leszel körbevéve az első napon. Gondolj bele, ha nem mész, akkor mindenki ismerni fog mindenkit, csak te leszel egyedül.
- Ez hülyeség.
- Kérlek! Jót tenne neked egy kis környezetváltozás – fogta meg a kezem az asztal felett. – Ráadásul már be van fizetve, és a nagyszüleid is arra számítanak, hogy mész. Nagyapád csak ezért elvitte a kocsiját a szervízbe, hogy reggel el tudjon vinni.
- Mi van a te kocsiddal?
- Semmi, de holnap hétfő lesz, mennem kell dolgozni.
- Szóval a Nagyiék is tudják. Ez egyre rosszabb – tértem vissza az eredeti témához.
- Szonja, légyszi. Már a jegy is megvan. Gondolj bele, két hét a Balatonnál, milyen jó buli!
- Használhatnám a szobádat! – vágott közbe Virág.
- Én meg a sminkeidet! – kontrázott Vanda.
- Megismerhetsz egy csomó embert, új barátaid lehetnek… - vette vissza a szót anyu.
- Nekem jók a régiek. Nem szeretek ismerkedni.
- Régen szerettél.
- Elsős koromban! Aztán furának tartottak abban a hülye elit suliban! És mikor átkerültem a gimibe, féltem, hogy ugyanez lesz és inkább nem barátkoztam! Rémlik? Az, hogy Fanniékkal jóban lettem, nem az én érdemem!
- Kicsim. Kérlek szépen, pakolj össze, vagy én pakolok, de annak nem lesz jó vége – tett pontot a vitánk végére.
Igaza volt. Ha ő rakja össze a dolgaimat, akkor biztos, hogy valami itthon marad. Csigalassúsággal felálltam a székről, bementem a rózsaszínre festett szobámba, aminek a falát minden négyzetcentiméteren képek díszítették, előszedtem a sporttáskámat a szekrényből, aztán még lassabban megtöltöttem ruhákkal, tisztálkodási szerekkel, elsősegélykészlettel és minden egyébbel, amiről úgy ítéltem, szükségem lehetett. Semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez, de tudtam, Nagyi és Nagyapa erővel is elráncigáltak volna a vonathoz, ami aztán elvisz a Balatonhoz. Mert hol máshol kell gólyatábort tartani, ha nem a magyar tengernél? Igaz, hogy az egyetem Budapesten van, és nekem Miskolcról nagyjából öt órát kell vonatoznom meg minimum egyszer átszállnom csak ezért, de ez senkit nem érdekelt, mikor helyettem jelentkeztek.
Hamar összecuccoltam, aztán céltalanul leültem a forgószékembe és az íróasztalomon tornyosuló papírokat kezdtem rendezgetni.
Végül előszedtem a telefonomat és írtam a többiekkel közös csoportunkba.
szonjababa
Megyek gólyatáborba
Megyek gólyatáborba
fannithequeen
Kiráály. Majd mesélj, biztos lesznek jó pasik! Hova mentek?
Kiráály. Majd mesélj, biztos lesznek jó pasik! Hova mentek?
szonjababa
Balaton
Balaton
LILIom
Balaton *.* Vigyél magaddal!
fannithequeen
Engem is!!
Balaton *.* Vigyél magaddal!
fannithequeen
Engem is!!
szonjababa
Gyertek biomérnökire:D
Gyertek biomérnökire:D
fannithequeen
Jó lesz nekem az OKJ-s fodrász xD
LILIom
Nekem meg a jogi Pesten((:
petraaliaspetruccio
Mi történt? @szonjababa magától kimozdul? Emberek közé?
Jó lesz nekem az OKJ-s fodrász xD
LILIom
Nekem meg a jogi Pesten((:
petraaliaspetruccio
Mi történt? @szonjababa magától kimozdul? Emberek közé?
szonjababa
Nem magamtól, Anya meg Nagyiék ragaszkodnak hozzá
Nem magamtól, Anya meg Nagyiék ragaszkodnak hozzá
petraaliaspetruccio
Ne félj, jó lesz! Ha meg nem, majd beszélgetsz velünk. Mikor indultok és mennyi időre?
Ne félj, jó lesz! Ha meg nem, majd beszélgetsz velünk. Mikor indultok és mennyi időre?
szonjababa
Holnap, két hétre
Holnap, két hétre
LILIom
Jó utat!
fannithequeen
Majd mesélj!
petraaliaspetruccio
Érezd jól magad, ismerkedj, oké?
Jó utat!
fannithequeen
Majd mesélj!
petraaliaspetruccio
Érezd jól magad, ismerkedj, oké?
szonjababa
Jó :d
Jó :d
fannithequeen
Szerintetek bejövök Bencének?
fannithequeen fényképet küldött
fannithequeen
Ezt írta, de nem tudom, lehet csak barátkozni akar :/
petraaliaspetruccio
Jajj, Bence olyan jó pali ((elnehidd))
fannithequeen
Attól, hogy neked nem jön be, még az :p
Szerintetek bejövök Bencének?
fannithequeen fényképet küldött
fannithequeen
Ezt írta, de nem tudom, lehet csak barátkozni akar :/
petraaliaspetruccio
Jajj, Bence olyan jó pali ((elnehidd))
fannithequeen
Attól, hogy neked nem jön be, még az :p
Nevetve lezártam a telefonomat, aztán a könyvespolcom elé
gördültem és levettem Stephen King Rémálmok bazára című könyvét. Elkezdtem
olvasni, de mindössze a harmadik oldalig jutottam, mikor valaki csengetett.
- Szonja! Nyisd ki légyszi! – kiabált Anya.
Rosszat sejtve kimentem a bejárati ajtóhoz és lassan kinyitottam. A küszöbön a nagyszüleim álltak.
- Sziasztok – tártam szélesre az ajtót, majd azonnal visszaszáguldottam a szobámba.
- Gyarmati Szonja Bodza! Azonnal gyere ide! – zengett a lakás Nagyi hangjától.
Ilyen az én formám: apa magával vitte a cuki, kedves nagymamámat is, nekem meg maradt a hárpia. Egyébként Mama meglepően jól ért az elektronikához, e-maileket írt nekem, de találkozni ritkán, nagyon ritkán tudtunk.
- Megyek – dünnyögtem.
Nagyiék már az asztalnál ültek, mikor lehajtott fejjel elfoglaltam a megszokott helyemet.
Egyetlen mentsváram Nagyapa maradt, de úgy tűnt, aznap nem akarta magára haragítani Nagyit, így csak együttérzően nézett rám.
Ez nem segít, de azért köszi.
- Hogy képzeled, hogy csak úgy faképnél hagyod a nagyszüleidet? Tudod te, hogy ez milyen nagy tiszteletlenség? – torkollt le.
- Bocsánat – motyogtam.
- Szerinted ettől jobb lesz? Nem viselkedhetsz így attól, hogy tizenkilenc éves vagy! Azt még eltűröm, hogy tegezz, bár anyád is magáz engem, na de ez a viselkedés… Felfoghatatlan! Azok után, hogy mennyi mindent tettünk érted! Elkényeztetett fruska!
- Édesanya, ne kezdje megint. Szonja igenis jól nevelt lány, sőt, még a gólyatáborba is megy.
- Helyes! Nem hiába fizettünk ki érte meg a vonatjegyért annyi pénzt!
- Márta! – szólt Nagyapa csendesen.
- Most mi bajod van?
- Hagyd már a gyereket, jó? – kérte szelíden.
Nem lehettem elég hálás Nagyapának, aki valahogy mindig elcsendesítette a kötekedő, enyhén egoista Nagyit. Nem is értettem, hogy találkozhattak éppen ők, és Nagyapa aztán el is vette feleségül.
- Kislányom, nem kellene fogyókúráznod? – adta meg a kegyelemdöfést Nagyi.
- Édesanya! Szonja tökéletesen néz ki!
- Nem tudom, a combja túl vastag, és igaz, ami igaz, a derekából meg a csípőjéből is lemehetne valamennyi.
- Kösz, Nagyi. Mindig öröm találkozni veled – álltam fel az asztaltól anélkül, hogy egy falatot is ettem volna.
- Most ezt miért kellett? – hallottam Nagyapa hangját, aztán hatalmas erővel becsaptam az ajtómat.
Régen sírtam Nagyi miatt. Sokat. Amióta az eszemet tudom, kritizált. És ezekre a kritikákra máshogy reagál egy tizenkét éves, mint egy tizenkilenc éves. Belenéztem a falitükrömbe, felhúztam a pólómat. A hasam - egy egészen pici dombtól eltekintve a gyomromnál - lapos volt, homokóra alakomat még Fanni is irigyelte, pedig köztudottan ő a legjobb csaj az osztályban. A combom valóban lehetett volna vékonyabb, de az sem volt annyira vészes. Legalábbis addig azt gondoltam, ám ha valamit, azt biztosan tudtam, Nagyinak ami a szívén, az a száján, sosem hazudott és (sajnos nem sajnos) mindig igaza volt.
Lekuporodtam az ágyamra, és ezzel egyidőben kinyílt a szobám ajtaja. A résen a húgaim dugták be a fejüket.
- Szonja, nem vagy kövér – mondta Vanda.
- Nektek könnyű, ti tényleg nagyon véknyak vagytok. Az élet igazságtalan.
Erre nem válaszoltak semmit, csak bejöttek és kétoldalról átöleltek. Borzasztóan jólesett.
- Menjetek vissza, mielőtt rátok is kiakad a nagyi – feszítettem le a kezüket magamról.
Valaki kopogott. Titokban mindig reméltem, Nagyi az, hogy bocsánatot kérjen, de igazán megtanulhattam volna, hogy ő sose kér elnézést. Szerinte minden jó, amit ő csinál. Most sem okozott csalódást.
- Szia – nyitott be Nagyapa.
- Szia. Gyere be – invitáltam, miközben megigazítottam a pólómat.
- Ne foglalkozz nagyanyáddal. Tudod, hogy ő ilyen.
- Persze. Nem érdekel.
- Ha már itt tartunk… Ezt tedd el – nyújtott át egy tízezrest.
- Nagyapa, nincs szükségünk segítségre. Mindent megoldunk.
- A gólyatáborra. Jól jön majd, hidd el. Én nem tudom, kik járnak arra a Jávor Pál Egyetemre, de biztos nem szentek, és néha neked is kell alkoholt venni.
- Nagyapa, az Juhász-Nagy Pál Egyetem – kuncogtam. – És ha veszek is alkoholt, biztos nem fogok drágát választani.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Ugye itthon nem iszol? Nem cigizel? Nem drogozol?
- Nagyapa… Nem, nem cigarettázom, nem is tervezek rászokni, ahogy a drogokra sem, alkoholt pedig csak társaságban iszom. Egyelőre.
- Egyelőre – ízlelgette a szavakat. – Hát, akkor egyelőre nyugodt vagyok. Szeretlek, Szonja. És nagyon sajnálok mindent.
- Mi mindent?
- Nagyanyádat, azt a rohadt apádat, a…
- Ó Papa – öleltem meg szorosan.
- És ezt is neked hoztam – fogta össze egy valamivel a hajam.
- Ez mi?
- Ilyen gumis szalag. Valójában nem volt túl drága, de az eladó azt mondta, ez most nagyon népszerű, mert nem roncsolja a hajat vagy mi.
- Vagy mi – nevettem. – Köszönöm. Te vagy a legjobb nagypapa az egész világon – öleltem meg.
- Megyek, mielőtt nagyanyád leszedi a fejem, hogy nem vagyok ott vele. Nem akarsz ebédelni?
- Majd talán később – mondtam.
Hanyatt vágtam magam az ágyamon és felhívtam az egyetlen embert, aki még nem hallott zseniális utazásomról.
- Szia – szólt bele a telefonba, engem pedig egyszerre elárasztott a nyugalom.
- Szia Zoli. Hogy vagy?
- Jól, köszi. Képzeld, kaptam két hét szabit a munkahelyemen, úgyhogy egy pár napra hazalátogatok.
- Most? – biggyesztettem le a számat.
- Igen. Baj?
- Nem leszek itthon.
- Nocsak! Mesélj.
- Gólyatáborba megyek.
- Ez nagyszerű! Szonja, én ennek annyira örülök, hogy…
- Legalább te - morogtam.
- Te nem akarsz menni?
- Dehogynem, hiszen minden álmom két hetet összezárva tölteni egy rakat idegennel. Mert nyilván mindenki olyan barátkozósnak ismer.
- Jó, ez így tényleg elég rossz.
- Az nem kifejezés. Nem mész el helyettem?
- Nem hiszem, hogy elhinnék rólam, hogy egy tizenkilenc éves lány vagyok.
- Igazad van, nem nézel ki tizenkilencnek – vigyorogtam.
- Nem hagyhattad ki, igaz? – nevetett a bátyám a vonal túlsó végén.
- Magas labda volt.
- Próbáld meg élvezni, jó? A kedvemért. Hátha megismersz valami fiút. Hidd el, jó lesz.
- A te gólyatáborod milyen volt?
- Őszintén? Nem sok mindenre emlékszem. Minden éjjel hatalmas ivászat és buli volt, ezért napközben zombiként vánszorogtunk. De nem hiszem, hogy nálatok ez lesz.
- Hát, nálam biztos nem, tekintettel arra, hogy csak mértékkel iszom.
- Igen, persze.
- Most képzeld el, ahogy kinyújtom rád a nyelvem.
- Szeretlek, hugi.
- Én is.
- Vigyázz magadra. És ha bármi van, hívj fel.
- Úgy lesz. Szia!
- Szia!
Kinyomtam a telefont, ezzel egyidőben a hasam hatalmasat kordult. Amilyen csendesen csak tudtam, kimentem a konyhába. Fölösleges volt minden erőfeszítés, ugyanis még mindenki az ebédlőasztalnál ült.
Nagyi megköszörülte a torkát. Hatalmasat sóhajtottam, majd erőltetett mosollyal az arcomon megszólaltam:
- Sajnálom, hogy neveletlen voltam, ígérem, hogy nem fordul elő többet.
- Nem történt semmi – ugrott fel Anya, mielőtt a nagyanyám reagálhatott volna. – Gyere, ülj le, szedek neked is levest.
- Nem kérek, köszönöm. Csak a másodikból kérek.
Leültem a helyemre, anya pedig egy adag gőzölgő rakott karfiolt szedett a tányéromra.
- Köszönöm szépen, édesanyám – válaszoltam mesterkélten.
- Na végre! Látom hatott a mai szidásom – lelkendezett Nagyi.
Higgyen, amit akar. Mindenki pontosan tudja, hogy amit csinálok, az nem őszinte. Egy jó lesz abban, ha elmegyek a gólyatáborba: addig sem találkozom a nagyanyámmal – gondoltam, aztán elmélyültem abban, vajon csirke vagy sertés van-e az ételben, és hogy nem kellene-e inkább vegetáriánusnak lennem, esetleg vegánnak, mivel az úgyis divatos mostanság.
Körülöttem mindenki vidáman beszélgetett, de nem tudnám megmondani, miről. Engem nem kérdeztek, én pedig nem igényeltem a társalgást. Ebéd után Anya és a nagyszüleim a nappaliba mentek beszélgetni, a húgaimmal pedig beültünk a szobámba.
- Netflix? – vetettem fel nekik, mikor becsuktam magam mögött az ajtót.
- Nézzük a To All the Boys I've Loved Before – t – sipította Virág.
- Megint? – ráncoltam a homlokom, de miután Vanda is támogatta az ötletet, belementem a dologba. Előkotortam a HDMI kábelt, amivel a TV-hez lehet csatlakoztatni a laptopot és miután a gép kegyeskedett bekapcsolni, elindítottam a filmet.
Felkuporodtunk az ágyra, a húgaim a hasukon feküdtek, én pedig a hátamat a falnak támasztva figyeltem Peter és Lara Jean történetét. Hazudnék, ha azt mondanám, nem gondolkodtam azon, mennyire szeretnék én is egy barátot. Aztán rá kellett ébrednem, hogy az én szociális készségeimmel (pontosabban azoknak a hiányával), enyhe introvertáltságommal, személyiségemmel és úgy általában a külsőmmel lemondhatok erről az álomról.
Az egész film alatt egy mukkot se szóltunk, nehogy valamiről lemaradjunk – nem mintha nem fújtuk volna kívülről az egészet. Mikor vége lett, a húgaim átmentek a saját szobájukba, hogy befejezhessem a pakolást. Kár, hogy már semmi dolgom nem volt, így céltalanul feküdtem az ágyamon és azon gondolkodtam, miért is egyeztem bele ebbe az egész utazásba. Nagyon reméltem, hogy valami hatalmas élménnyel térek haza a tábor végén.
- Szonja! Nyisd ki légyszi! – kiabált Anya.
Rosszat sejtve kimentem a bejárati ajtóhoz és lassan kinyitottam. A küszöbön a nagyszüleim álltak.
- Sziasztok – tártam szélesre az ajtót, majd azonnal visszaszáguldottam a szobámba.
- Gyarmati Szonja Bodza! Azonnal gyere ide! – zengett a lakás Nagyi hangjától.
Ilyen az én formám: apa magával vitte a cuki, kedves nagymamámat is, nekem meg maradt a hárpia. Egyébként Mama meglepően jól ért az elektronikához, e-maileket írt nekem, de találkozni ritkán, nagyon ritkán tudtunk.
- Megyek – dünnyögtem.
Nagyiék már az asztalnál ültek, mikor lehajtott fejjel elfoglaltam a megszokott helyemet.
Egyetlen mentsváram Nagyapa maradt, de úgy tűnt, aznap nem akarta magára haragítani Nagyit, így csak együttérzően nézett rám.
Ez nem segít, de azért köszi.
- Hogy képzeled, hogy csak úgy faképnél hagyod a nagyszüleidet? Tudod te, hogy ez milyen nagy tiszteletlenség? – torkollt le.
- Bocsánat – motyogtam.
- Szerinted ettől jobb lesz? Nem viselkedhetsz így attól, hogy tizenkilenc éves vagy! Azt még eltűröm, hogy tegezz, bár anyád is magáz engem, na de ez a viselkedés… Felfoghatatlan! Azok után, hogy mennyi mindent tettünk érted! Elkényeztetett fruska!
- Édesanya, ne kezdje megint. Szonja igenis jól nevelt lány, sőt, még a gólyatáborba is megy.
- Helyes! Nem hiába fizettünk ki érte meg a vonatjegyért annyi pénzt!
- Márta! – szólt Nagyapa csendesen.
- Most mi bajod van?
- Hagyd már a gyereket, jó? – kérte szelíden.
Nem lehettem elég hálás Nagyapának, aki valahogy mindig elcsendesítette a kötekedő, enyhén egoista Nagyit. Nem is értettem, hogy találkozhattak éppen ők, és Nagyapa aztán el is vette feleségül.
- Kislányom, nem kellene fogyókúráznod? – adta meg a kegyelemdöfést Nagyi.
- Édesanya! Szonja tökéletesen néz ki!
- Nem tudom, a combja túl vastag, és igaz, ami igaz, a derekából meg a csípőjéből is lemehetne valamennyi.
- Kösz, Nagyi. Mindig öröm találkozni veled – álltam fel az asztaltól anélkül, hogy egy falatot is ettem volna.
- Most ezt miért kellett? – hallottam Nagyapa hangját, aztán hatalmas erővel becsaptam az ajtómat.
Régen sírtam Nagyi miatt. Sokat. Amióta az eszemet tudom, kritizált. És ezekre a kritikákra máshogy reagál egy tizenkét éves, mint egy tizenkilenc éves. Belenéztem a falitükrömbe, felhúztam a pólómat. A hasam - egy egészen pici dombtól eltekintve a gyomromnál - lapos volt, homokóra alakomat még Fanni is irigyelte, pedig köztudottan ő a legjobb csaj az osztályban. A combom valóban lehetett volna vékonyabb, de az sem volt annyira vészes. Legalábbis addig azt gondoltam, ám ha valamit, azt biztosan tudtam, Nagyinak ami a szívén, az a száján, sosem hazudott és (sajnos nem sajnos) mindig igaza volt.
Lekuporodtam az ágyamra, és ezzel egyidőben kinyílt a szobám ajtaja. A résen a húgaim dugták be a fejüket.
- Szonja, nem vagy kövér – mondta Vanda.
- Nektek könnyű, ti tényleg nagyon véknyak vagytok. Az élet igazságtalan.
Erre nem válaszoltak semmit, csak bejöttek és kétoldalról átöleltek. Borzasztóan jólesett.
- Menjetek vissza, mielőtt rátok is kiakad a nagyi – feszítettem le a kezüket magamról.
Valaki kopogott. Titokban mindig reméltem, Nagyi az, hogy bocsánatot kérjen, de igazán megtanulhattam volna, hogy ő sose kér elnézést. Szerinte minden jó, amit ő csinál. Most sem okozott csalódást.
- Szia – nyitott be Nagyapa.
- Szia. Gyere be – invitáltam, miközben megigazítottam a pólómat.
- Ne foglalkozz nagyanyáddal. Tudod, hogy ő ilyen.
- Persze. Nem érdekel.
- Ha már itt tartunk… Ezt tedd el – nyújtott át egy tízezrest.
- Nagyapa, nincs szükségünk segítségre. Mindent megoldunk.
- A gólyatáborra. Jól jön majd, hidd el. Én nem tudom, kik járnak arra a Jávor Pál Egyetemre, de biztos nem szentek, és néha neked is kell alkoholt venni.
- Nagyapa, az Juhász-Nagy Pál Egyetem – kuncogtam. – És ha veszek is alkoholt, biztos nem fogok drágát választani.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Ugye itthon nem iszol? Nem cigizel? Nem drogozol?
- Nagyapa… Nem, nem cigarettázom, nem is tervezek rászokni, ahogy a drogokra sem, alkoholt pedig csak társaságban iszom. Egyelőre.
- Egyelőre – ízlelgette a szavakat. – Hát, akkor egyelőre nyugodt vagyok. Szeretlek, Szonja. És nagyon sajnálok mindent.
- Mi mindent?
- Nagyanyádat, azt a rohadt apádat, a…
- Ó Papa – öleltem meg szorosan.
- És ezt is neked hoztam – fogta össze egy valamivel a hajam.
- Ez mi?
- Ilyen gumis szalag. Valójában nem volt túl drága, de az eladó azt mondta, ez most nagyon népszerű, mert nem roncsolja a hajat vagy mi.
- Vagy mi – nevettem. – Köszönöm. Te vagy a legjobb nagypapa az egész világon – öleltem meg.
- Megyek, mielőtt nagyanyád leszedi a fejem, hogy nem vagyok ott vele. Nem akarsz ebédelni?
- Majd talán később – mondtam.
Hanyatt vágtam magam az ágyamon és felhívtam az egyetlen embert, aki még nem hallott zseniális utazásomról.
- Szia – szólt bele a telefonba, engem pedig egyszerre elárasztott a nyugalom.
- Szia Zoli. Hogy vagy?
- Jól, köszi. Képzeld, kaptam két hét szabit a munkahelyemen, úgyhogy egy pár napra hazalátogatok.
- Most? – biggyesztettem le a számat.
- Igen. Baj?
- Nem leszek itthon.
- Nocsak! Mesélj.
- Gólyatáborba megyek.
- Ez nagyszerű! Szonja, én ennek annyira örülök, hogy…
- Legalább te - morogtam.
- Te nem akarsz menni?
- Dehogynem, hiszen minden álmom két hetet összezárva tölteni egy rakat idegennel. Mert nyilván mindenki olyan barátkozósnak ismer.
- Jó, ez így tényleg elég rossz.
- Az nem kifejezés. Nem mész el helyettem?
- Nem hiszem, hogy elhinnék rólam, hogy egy tizenkilenc éves lány vagyok.
- Igazad van, nem nézel ki tizenkilencnek – vigyorogtam.
- Nem hagyhattad ki, igaz? – nevetett a bátyám a vonal túlsó végén.
- Magas labda volt.
- Próbáld meg élvezni, jó? A kedvemért. Hátha megismersz valami fiút. Hidd el, jó lesz.
- A te gólyatáborod milyen volt?
- Őszintén? Nem sok mindenre emlékszem. Minden éjjel hatalmas ivászat és buli volt, ezért napközben zombiként vánszorogtunk. De nem hiszem, hogy nálatok ez lesz.
- Hát, nálam biztos nem, tekintettel arra, hogy csak mértékkel iszom.
- Igen, persze.
- Most képzeld el, ahogy kinyújtom rád a nyelvem.
- Szeretlek, hugi.
- Én is.
- Vigyázz magadra. És ha bármi van, hívj fel.
- Úgy lesz. Szia!
- Szia!
Kinyomtam a telefont, ezzel egyidőben a hasam hatalmasat kordult. Amilyen csendesen csak tudtam, kimentem a konyhába. Fölösleges volt minden erőfeszítés, ugyanis még mindenki az ebédlőasztalnál ült.
Nagyi megköszörülte a torkát. Hatalmasat sóhajtottam, majd erőltetett mosollyal az arcomon megszólaltam:
- Sajnálom, hogy neveletlen voltam, ígérem, hogy nem fordul elő többet.
- Nem történt semmi – ugrott fel Anya, mielőtt a nagyanyám reagálhatott volna. – Gyere, ülj le, szedek neked is levest.
- Nem kérek, köszönöm. Csak a másodikból kérek.
Leültem a helyemre, anya pedig egy adag gőzölgő rakott karfiolt szedett a tányéromra.
- Köszönöm szépen, édesanyám – válaszoltam mesterkélten.
- Na végre! Látom hatott a mai szidásom – lelkendezett Nagyi.
Higgyen, amit akar. Mindenki pontosan tudja, hogy amit csinálok, az nem őszinte. Egy jó lesz abban, ha elmegyek a gólyatáborba: addig sem találkozom a nagyanyámmal – gondoltam, aztán elmélyültem abban, vajon csirke vagy sertés van-e az ételben, és hogy nem kellene-e inkább vegetáriánusnak lennem, esetleg vegánnak, mivel az úgyis divatos mostanság.
Körülöttem mindenki vidáman beszélgetett, de nem tudnám megmondani, miről. Engem nem kérdeztek, én pedig nem igényeltem a társalgást. Ebéd után Anya és a nagyszüleim a nappaliba mentek beszélgetni, a húgaimmal pedig beültünk a szobámba.
- Netflix? – vetettem fel nekik, mikor becsuktam magam mögött az ajtót.
- Nézzük a To All the Boys I've Loved Before – t – sipította Virág.
- Megint? – ráncoltam a homlokom, de miután Vanda is támogatta az ötletet, belementem a dologba. Előkotortam a HDMI kábelt, amivel a TV-hez lehet csatlakoztatni a laptopot és miután a gép kegyeskedett bekapcsolni, elindítottam a filmet.
Felkuporodtunk az ágyra, a húgaim a hasukon feküdtek, én pedig a hátamat a falnak támasztva figyeltem Peter és Lara Jean történetét. Hazudnék, ha azt mondanám, nem gondolkodtam azon, mennyire szeretnék én is egy barátot. Aztán rá kellett ébrednem, hogy az én szociális készségeimmel (pontosabban azoknak a hiányával), enyhe introvertáltságommal, személyiségemmel és úgy általában a külsőmmel lemondhatok erről az álomról.
Az egész film alatt egy mukkot se szóltunk, nehogy valamiről lemaradjunk – nem mintha nem fújtuk volna kívülről az egészet. Mikor vége lett, a húgaim átmentek a saját szobájukba, hogy befejezhessem a pakolást. Kár, hogy már semmi dolgom nem volt, így céltalanul feküdtem az ágyamon és azon gondolkodtam, miért is egyeztem bele ebbe az egész utazásba. Nagyon reméltem, hogy valami hatalmas élménnyel térek haza a tábor végén.