A mesterséges fényforrásokat már rég elhagytuk, amikor apu végre lefékezett az autóval. Kiszálltunk a kocsiból, és a szemem elé tárult az augusztusban nyíló virágok tengere.
- Apa, ez gyönyörű - kaptam a szám elé a kezem.
- Tetszik?
- Az nem kérdés. És az ég is tiszta, látszanak a csillagok.
- Így végre láthatjuk a csillaghullást.
Leterített egy pokrócot a virágok közé, aztán letelepedtünk rá.
A csillagok által pettyezett sötét égboltot figyeltem, remélve, hogy kívánhatok. Oldalra pillantottam, és egyenesen apa szemébe néztem.
- Nézd, ott van egy! - mutatott fel, ahol abban a pillanatban suhant át a légkörbe belépő meteor.
- Kívántál?
Bólintottam.
- Mi lesz, ha nem teljesül? - néztem rá.
- Mindig teljesül, amit ilyenkor kérsz. Főleg, mivel szülinapod van.
Két héttel a csillaghullás után a szüleim elváltak. Pedig csak annyit kértem, hogy javuljon meg a kapcsolatuk. A válás már egy ideje ott lebegett felettünk, de mindannyian bíztunk benne, hogy a problémákat még meg lehet oldani. Azonban egyre inkább úgy tűnt, csak valami csoda segíthet.
Azóta tudom, hogy butaság hinni az ilyen dolgokban. A csillagok nem teljesítenek kívánságokat, a szerencsekút sem ér semmit, Isten vagy a csodák pedig végképp nem léteznek.
Ha valamit el akarok érni, azért tennem kell, és nem karba tett kézzel várni.