Fogalmam sincs, mire ébredtem fel az éjszaka közepén.
Oldalra pillantottam, de a térelválasztó miatt nem láttam Bodzát. Reggel első dolgom lesz ezeket
visszaforgatni a helyükre.
Aztán eljutott a tudatomig a hang. A szomszéd szobából sóhajok és nyögések szűrődtek át. Mit szűrődtek, tökéletesen lehetett őket hallani. Felültem, fogalmam sem volt, mi lenne a megfelelő reakció. A szoba másik sarkában Bodza is mocorogni kezdett, álmosan felült és rám nézett.
- Ezek Robiék? – kérdezte rekedten.
- Igen.
- Ilyen nincs – hanyatlott vissza az ágyára.
- Most mi lesz? Kezdem magam kellemetlenül érezni.
Zsuzsi pont ekkor nyögött egy hatalmasat, amit szerintem az egész faház hallott.
- Sétálunk? – vetettem fel.
Bodza egy pillanatig hallgatott. A következő pillanatban már az ágyam mellett állt, kezében egy szürke felsővel.
Felvettem egy pólót, egy nadrágot és a fekete kapucnis pulcsimat, az ágyam alól előkotortam a papucsomat és halkan kimentünk a szobából.
- Csoda, hogy a többiek nem ébredtek fel – állapítottam meg.
- Lehet, hogy felébredtek, csak őket nem zavarja, ha valaki mellettük éli a nemi életét. Engem speciel kurvára zavar.
- Miért, beindulsz tőle? – nevettem.
- Hülye.
- Bocsi. Le a partra? – mutattam abba az irányba.
- Sok más választás nincsen – vonta meg a vállát.
Végigmentünk az alig kivilágított úton. Néhány faházban még tombolt a buli, a focipályáról is szűrődtek le hangok. Leültünk a fűbe a parton, tőlünk pár méterre is iszogattak páran.
- Hé, nincs kedved megnézni őket? Egyhamar úgyse megyünk vissza – kérdeztem Bodzát.
- Nem tudom…
- Azt mondtad, egyszer eljössz velem – emlékeztettem.
- Igen, de…
- A világért se akarom erőltetni, de… - Bodza gyilkos tekintettel nézett rám. – Kit akarok becsapni, baromira szeretném, ha odamennénk.
- Maximum fél óra és lelépünk – ajánlott kompromisszumot.
- Legyen.
Felsegítettem Bodzát (meglepő módon hagyta) és a bulizó társaság felé indultunk. Nem voltak sokan, összesen heten, négy lány és három fiú. Mindegyik csaj úgy nézett ki, mint a ribancok a volt sulimban, de nem akartam túl korán ítélkezni. A fiúk hozzám hasonlóan pulóverben és farmernadrágban voltak, és teljesen átlagosan néztek ki. Tudjátok, akire nem mondod azt első ránézésre, hogy szexi, de azt sem, hogy fú, de nyomi.
- Sziasztok. Csatlakozhatunk mi is? – kérdeztem.
A lányok szúrós szemmel végigmérték Bodzát, aki félig mögém rejtőzött el, a srácok viszont gondolkodás nélkül bólintottak.
- Dani vagyok, ő meg itt Szonja – mutatkoztam be kettőnk helyett, mert úgy tűnt, a párom nem nagyon akart beszélgetni.
Szándékosan nem mondtam a második nevét. Magamnak akartam azt a nevet.
- És Szonja beszélni is tud? – kérdezte gúnyosan az egyik lány.
- Tud, és jó lenne, ha nem néznél le, csak mert nem kenek magamra öt kiló vakolatot és nem teszem közszemlére a melleimet – bújt ki a kistigris Bodzából, majd azonnal vissza is húzódott, mikor a fiúk elkezdtek óbégatni az oltás után.
- Én Milán vagyok, ők Sanyi és Peti, a csajok meg Liza, Nóri, Flóra és Daniella – mondta az egyik srác, akin látszott, hogy túl van már pár körön.
- Igyatok – tolt elénk két poharat valamelyikük.
- Ez mi? – emelte meg a műanyagot Bodza, próbálva kitalálni, mit akarnak lenyomni a torkán.
- Talán whisky.
- Talán?
- Nyugi, nem muszáj meginnod, ha… - kezdtem bele a mondandómba, de addigra Bodza már ki is ürítette a poharát.
- Még – mondta ki, a fiúk pedig mosolyogva töltötték neki az újabb és újabb köröket.
Tudtam, hogy felelősséggel tartoztam Bodzáért, ezért próbáltam az ivászatát normál körülmények között tartani. Esélyem nem volt.
Fél órával később körülöttem már mindenki matt részeg volt, és őszintén, azt kívántam, bárcsak én is csatlakozhatnék. De az után, amit Bodza elmesélt Füreden, nem mertem magára hagyni gyakorlatilag ismeretlen alakokkal.
- Menjünk? – súgtam oda neki, miközben ő elmélyülten vitázott talán Milánnal a mesterséges intelligenciákról és azok uralomátvételéről.
- Ne – mondta szinte nyávogva.
Akkor már tudtam, a baj nem kicsi.
- Azt mondtad, fél óra.
- Jó már, anya – röhögött ki, majd visszafordult Milánhoz, miközben meghúzta az egyik üveget.
- Bodza!
- Hagyjál már! – jött a válasz.
Valamikor mindenki visszavonult a saját vagy más szobájába, így a vitánkra csak négyen maradtunk: Milán, Peti, Bodza és én.
- Szeretném, ha visszajönnél velem a faházba. Későn van. Vagy korán – próbálkoztam.
- Ember, nem látod, hogy nem akar menni? – dörrent rám valamelyik srác.
- Na jó, én ezt nem csinálom tovább!
Megfordult a fejemben, hogy egyszerűen otthagyom Bodzát és újdonsült barátait, de csak egy pillantást kellett vetnem a vörös hajzuhatagra és részeg tulajdonosára, hogy megint azt érezzem, amit egészen addig – szeretetet. Karon ragadtam Bodzát és elkezdtem magammal rángatni.
- Engedj. El! – hisztizett. – Nem akarok visszamenni!
- Akkor mit akarsz? – fordultam szembe vele, veszélyesen közel.
- Nézzük meg a napfelkeltét – kérte.
- Tehát nem akarsz aludni – vontam le a következtetést.
- Félek, hogy ha elaludnék, annak reggel nem lenne jó következménye – vallotta be lehajtott fejjel.
- Tehát elismered, hogy túl sokat ittál. Oké, ez már félsiker.
Kicsit odébb vezettem a dülöngélő Bodzát a parton és leültünk a fűbe. Azonnal bevackolta magát mellém, fejét a vállamra hajtotta.
- Bodza? – lepődtem meg a gesztuson.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem a közelségét, de nem tudtam eldönteni, a hirtelen hangulatváltozás mögött az alkohol vagy valós érzelmek voltak.
- Hm?
- Semmi.
- Mesélj valamit – kérte, mint egy álmos kisgyerek.
- Mit meséljek?
- Valamit.
- Nem vagyok jó az ilyenekben.
- Próbálkozz.
- Jó – fújtam egyet. – Volt egyszer egy herceg. Aranykanállal a szájában született, üvegpalotában nevelkedett. Egészen boldog gyerekkora volt. Várj – kezdtem kotorászni a zsebemben, mert abban a pillanatban már ölni tudtam volna egy szál cigiért.
Kiszedtem a dobozból és a számba tettem, már épp emeltem volna a gyújtómat, mikor Bodza egész egyszerűen kikapta a számból.
- Ne rontsd el a pillanatot. Se a levegőt.
- Örülök, hogy részegen is megőrizted magadat. Legalább egy kicsit. Most pedig add szépen vissza.
- Nem – makacsolta meg magát.
Sőt. Áthajolt rajtam, a haja csiklandozta az orromat, miközben kiszedte a teljes dobozt a zsebemből és a saját pulcsijának zsebébe tette.
- Folytasd.
- Hihetetlen vagy – nevettem halkan. – Hát jó. Szóval, a hercegünk cseperedett, majd tizenhét éves korában a szülei beállítottak hozzá egy menyasszonnyal. A herceg korábban nem ismerte a lányt, és legyünk őszinték, elsőre nem is volt neki szimpatikus.
- A szemetek – motyogta Bodza.
- Szerintem is. Mindenesetre az eljegyzést megtartották, és onnantól kezdve a herceg meg a grófkisasszony…
- Gróf?
- Gróf. Szóval ők ketten egy párt alkottak. Már az esküvő időpontját is kitűzték, július hatodikát, pont a herceg születésnapját.
- Mikor van a te szülinapod? – vágott közbe megint.
- Július hatodikán.
- Várjunk csak, ez a te történetedet? Neked menyasszonyod van? – húzódott el Bodza.
- Dehogy van! Folytathatom? A herceg sokáig tűrte a grófkisasszony kényeskedését, míg végül nem sokkal az esküvő előtt felbontotta az eljegyzést. Aztán elindult világot látni és közben megismerkedett egy lánnyal. A lány rangban alatta volt, mégis azonnal elrabolta hercegünk szívét. A herceg hetekig küzdött a lány kegyeiért, mert ő sem adta magát könnyen. Végül azonban csak megolvadt a jég és a hercegi pár máig is boldogan él, ha meg nem haltak.
- Hát, tényleg nem vagy ebben jó – bújt vissza Bodza. – Fázom – indokolta meg a tettét.
Néhány percig csendben néztük a Balaton nyugodt vizét, aztán Bodza alig hallhatóan megszólalt:
- Sajnálom, hogy elraboltam a szívedet.
- De ez nem…
- Jajj, nem vagyok teljesen hülye, sőt, annyira részeg sem. Hidd el nekem, nem akarhatsz engem.
- Ezt majd inkább én eldöntöm, jó? – néztem le rá.
- Nem akarhatsz. Nem. Hibás vagyok. Beteg. Kattos. Nem – motyogta.
- Ez hülyeség.
- De ha egyszer mindenki ezt mondja? – valami meleget éreztem a pulóveremen.
- Bodza – emeltem fel a lány fejét.
Az arca könnyes volt, barna szemei csillogtak.
- Ha még egyszer valaki ezt mondja, felpofozom, érted? Ez mind hülyeség. Gyönyörű vagy, okos, vicces, legtöbbször talpraesett. Miért akarnál olyan lenni, mint például azok a lányok ma éjjel?
- Mert mindenkinek ők kellenek.
- Azért nem mindenkinek – mosolyodtam el.
Visszahajtotta a fejét a vállamra.
- Legyünk csak barátok – suttogta.
Azt hiszem, akkor tört össze először a szívem úgy istenigazából. Barátok?
Nem mondtam semmit, csak átkaroltam a derekát. Nem lehettem önző, akkor nem. Azt akartam, ami neki a legjobb, de a kettőnk elképzelései arról, hogy neki mi a jó, igencsak különbözőek voltak. Ugyanakkor tudtam, ha most nemet mondok, örökre elvesztem őt. Talán vonatra is száll és hazamegy.
Bodza más volt. Törékeny, rengeteg sebbel, amik közül a legnagyobbakat mind férfiak ejtették rajta. Nem támadhattam le azzal, hogy márpedig én le akarom élni vele az életemet. Kurva nehéz döntés volt.
- Jó – mondtam végül.
Megelégszem a barátságoddal. Egyelőre. Majd szépen, óvatosan rávezetlek, hogy nem minden férfi egyforma.
Még sokáig ültünk a hideg fűben, aztán Bodza szólt, hogy szeretne valami melegebb helyre menni.
- Az ebédlő ablakai is erre néznek – vetettem fel.
Felálltam, aztán segítettem Bodzának is. Lassacskán kiment belőle az alkohol – már egyenes vonalban közlekedett és csendesebb lett.
Az ebédlőben síri csend uralkodott, és teljes sötétség. Fogalmam sem volt, hogy merre keressem a kapcsolót, így jobb híján a telefonommal világítottam meg az utat az egyik asztalhoz, ahonnan pont a Balatonra láttunk. Leültünk egymással szemben. Bodza kifelé bámult, én pedig őt néztem. Egyenes, vörös haját, ahogy a vállára omlott. Egyik oldalt a füle mögé tűrte, így végigkövethettem az orra vonalát, az álla ívét, egészen le a pulcsijából óvatosan kikandikáló kulcscsontjáig, és még lejjebb, oda, ahol a mellei domborodtak. Aztán visszatértem az arcához, elidőztem a hosszú szempilláin, a telt ajkain, amelyek a hideg miatt egészen lilás színűre színeződtek. Újra és újra végigjárattam rajta a tekintetemet, elképzeltem, milyen könnyű lenne most az asztal fölött átnyúlni, felém fordítani az arcát, és megcsókolni őt. És nem csináltam semmit. Elnéztem róla, kifelé kezdtem fókuszálni, ahol lassan előbújtak az első napsugarak.
- Még jó, hogy csak egy fél órát akartunk maradni – szólalt meg Bodza rekedten.
- Én mondtam, hogy menjünk vissza. Fáradt vagy?
- Nem – rázta meg a fejét. – És te?
- Én sem.
- Akár meg is várhatjuk itt a reggelit – mosolyodott el.
- Ahogy gondolod, de nekem iszonyatosan kell pisilnem, szóval… Utána felőlem üldögélhetünk.
- Megyek én is.
- Velem? – kérdeztem pimaszul.
- Hülye – reagálta le. – Barátok, emlékszel?
- Reméltem, hogy azt a részt elfelejted.
- Ismét csalódást kell okoznom – állt fel, és a mosdó felé indult.
- Ez azért – ragadtam meg a karját, hogy felém forduljon – elég messze van attól, ami nekem csalódást okoz.
- Akkor jó – lehelte.
Aztán eljutott a tudatomig a hang. A szomszéd szobából sóhajok és nyögések szűrődtek át. Mit szűrődtek, tökéletesen lehetett őket hallani. Felültem, fogalmam sem volt, mi lenne a megfelelő reakció. A szoba másik sarkában Bodza is mocorogni kezdett, álmosan felült és rám nézett.
- Ezek Robiék? – kérdezte rekedten.
- Igen.
- Ilyen nincs – hanyatlott vissza az ágyára.
- Most mi lesz? Kezdem magam kellemetlenül érezni.
Zsuzsi pont ekkor nyögött egy hatalmasat, amit szerintem az egész faház hallott.
- Sétálunk? – vetettem fel.
Bodza egy pillanatig hallgatott. A következő pillanatban már az ágyam mellett állt, kezében egy szürke felsővel.
Felvettem egy pólót, egy nadrágot és a fekete kapucnis pulcsimat, az ágyam alól előkotortam a papucsomat és halkan kimentünk a szobából.
- Csoda, hogy a többiek nem ébredtek fel – állapítottam meg.
- Lehet, hogy felébredtek, csak őket nem zavarja, ha valaki mellettük éli a nemi életét. Engem speciel kurvára zavar.
- Miért, beindulsz tőle? – nevettem.
- Hülye.
- Bocsi. Le a partra? – mutattam abba az irányba.
- Sok más választás nincsen – vonta meg a vállát.
Végigmentünk az alig kivilágított úton. Néhány faházban még tombolt a buli, a focipályáról is szűrődtek le hangok. Leültünk a fűbe a parton, tőlünk pár méterre is iszogattak páran.
- Hé, nincs kedved megnézni őket? Egyhamar úgyse megyünk vissza – kérdeztem Bodzát.
- Nem tudom…
- Azt mondtad, egyszer eljössz velem – emlékeztettem.
- Igen, de…
- A világért se akarom erőltetni, de… - Bodza gyilkos tekintettel nézett rám. – Kit akarok becsapni, baromira szeretném, ha odamennénk.
- Maximum fél óra és lelépünk – ajánlott kompromisszumot.
- Legyen.
Felsegítettem Bodzát (meglepő módon hagyta) és a bulizó társaság felé indultunk. Nem voltak sokan, összesen heten, négy lány és három fiú. Mindegyik csaj úgy nézett ki, mint a ribancok a volt sulimban, de nem akartam túl korán ítélkezni. A fiúk hozzám hasonlóan pulóverben és farmernadrágban voltak, és teljesen átlagosan néztek ki. Tudjátok, akire nem mondod azt első ránézésre, hogy szexi, de azt sem, hogy fú, de nyomi.
- Sziasztok. Csatlakozhatunk mi is? – kérdeztem.
A lányok szúrós szemmel végigmérték Bodzát, aki félig mögém rejtőzött el, a srácok viszont gondolkodás nélkül bólintottak.
- Dani vagyok, ő meg itt Szonja – mutatkoztam be kettőnk helyett, mert úgy tűnt, a párom nem nagyon akart beszélgetni.
Szándékosan nem mondtam a második nevét. Magamnak akartam azt a nevet.
- És Szonja beszélni is tud? – kérdezte gúnyosan az egyik lány.
- Tud, és jó lenne, ha nem néznél le, csak mert nem kenek magamra öt kiló vakolatot és nem teszem közszemlére a melleimet – bújt ki a kistigris Bodzából, majd azonnal vissza is húzódott, mikor a fiúk elkezdtek óbégatni az oltás után.
- Én Milán vagyok, ők Sanyi és Peti, a csajok meg Liza, Nóri, Flóra és Daniella – mondta az egyik srác, akin látszott, hogy túl van már pár körön.
- Igyatok – tolt elénk két poharat valamelyikük.
- Ez mi? – emelte meg a műanyagot Bodza, próbálva kitalálni, mit akarnak lenyomni a torkán.
- Talán whisky.
- Talán?
- Nyugi, nem muszáj meginnod, ha… - kezdtem bele a mondandómba, de addigra Bodza már ki is ürítette a poharát.
- Még – mondta ki, a fiúk pedig mosolyogva töltötték neki az újabb és újabb köröket.
Tudtam, hogy felelősséggel tartoztam Bodzáért, ezért próbáltam az ivászatát normál körülmények között tartani. Esélyem nem volt.
Fél órával később körülöttem már mindenki matt részeg volt, és őszintén, azt kívántam, bárcsak én is csatlakozhatnék. De az után, amit Bodza elmesélt Füreden, nem mertem magára hagyni gyakorlatilag ismeretlen alakokkal.
- Menjünk? – súgtam oda neki, miközben ő elmélyülten vitázott talán Milánnal a mesterséges intelligenciákról és azok uralomátvételéről.
- Ne – mondta szinte nyávogva.
Akkor már tudtam, a baj nem kicsi.
- Azt mondtad, fél óra.
- Jó már, anya – röhögött ki, majd visszafordult Milánhoz, miközben meghúzta az egyik üveget.
- Bodza!
- Hagyjál már! – jött a válasz.
Valamikor mindenki visszavonult a saját vagy más szobájába, így a vitánkra csak négyen maradtunk: Milán, Peti, Bodza és én.
- Szeretném, ha visszajönnél velem a faházba. Későn van. Vagy korán – próbálkoztam.
- Ember, nem látod, hogy nem akar menni? – dörrent rám valamelyik srác.
- Na jó, én ezt nem csinálom tovább!
Megfordult a fejemben, hogy egyszerűen otthagyom Bodzát és újdonsült barátait, de csak egy pillantást kellett vetnem a vörös hajzuhatagra és részeg tulajdonosára, hogy megint azt érezzem, amit egészen addig – szeretetet. Karon ragadtam Bodzát és elkezdtem magammal rángatni.
- Engedj. El! – hisztizett. – Nem akarok visszamenni!
- Akkor mit akarsz? – fordultam szembe vele, veszélyesen közel.
- Nézzük meg a napfelkeltét – kérte.
- Tehát nem akarsz aludni – vontam le a következtetést.
- Félek, hogy ha elaludnék, annak reggel nem lenne jó következménye – vallotta be lehajtott fejjel.
- Tehát elismered, hogy túl sokat ittál. Oké, ez már félsiker.
Kicsit odébb vezettem a dülöngélő Bodzát a parton és leültünk a fűbe. Azonnal bevackolta magát mellém, fejét a vállamra hajtotta.
- Bodza? – lepődtem meg a gesztuson.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem a közelségét, de nem tudtam eldönteni, a hirtelen hangulatváltozás mögött az alkohol vagy valós érzelmek voltak.
- Hm?
- Semmi.
- Mesélj valamit – kérte, mint egy álmos kisgyerek.
- Mit meséljek?
- Valamit.
- Nem vagyok jó az ilyenekben.
- Próbálkozz.
- Jó – fújtam egyet. – Volt egyszer egy herceg. Aranykanállal a szájában született, üvegpalotában nevelkedett. Egészen boldog gyerekkora volt. Várj – kezdtem kotorászni a zsebemben, mert abban a pillanatban már ölni tudtam volna egy szál cigiért.
Kiszedtem a dobozból és a számba tettem, már épp emeltem volna a gyújtómat, mikor Bodza egész egyszerűen kikapta a számból.
- Ne rontsd el a pillanatot. Se a levegőt.
- Örülök, hogy részegen is megőrizted magadat. Legalább egy kicsit. Most pedig add szépen vissza.
- Nem – makacsolta meg magát.
Sőt. Áthajolt rajtam, a haja csiklandozta az orromat, miközben kiszedte a teljes dobozt a zsebemből és a saját pulcsijának zsebébe tette.
- Folytasd.
- Hihetetlen vagy – nevettem halkan. – Hát jó. Szóval, a hercegünk cseperedett, majd tizenhét éves korában a szülei beállítottak hozzá egy menyasszonnyal. A herceg korábban nem ismerte a lányt, és legyünk őszinték, elsőre nem is volt neki szimpatikus.
- A szemetek – motyogta Bodza.
- Szerintem is. Mindenesetre az eljegyzést megtartották, és onnantól kezdve a herceg meg a grófkisasszony…
- Gróf?
- Gróf. Szóval ők ketten egy párt alkottak. Már az esküvő időpontját is kitűzték, július hatodikát, pont a herceg születésnapját.
- Mikor van a te szülinapod? – vágott közbe megint.
- Július hatodikán.
- Várjunk csak, ez a te történetedet? Neked menyasszonyod van? – húzódott el Bodza.
- Dehogy van! Folytathatom? A herceg sokáig tűrte a grófkisasszony kényeskedését, míg végül nem sokkal az esküvő előtt felbontotta az eljegyzést. Aztán elindult világot látni és közben megismerkedett egy lánnyal. A lány rangban alatta volt, mégis azonnal elrabolta hercegünk szívét. A herceg hetekig küzdött a lány kegyeiért, mert ő sem adta magát könnyen. Végül azonban csak megolvadt a jég és a hercegi pár máig is boldogan él, ha meg nem haltak.
- Hát, tényleg nem vagy ebben jó – bújt vissza Bodza. – Fázom – indokolta meg a tettét.
Néhány percig csendben néztük a Balaton nyugodt vizét, aztán Bodza alig hallhatóan megszólalt:
- Sajnálom, hogy elraboltam a szívedet.
- De ez nem…
- Jajj, nem vagyok teljesen hülye, sőt, annyira részeg sem. Hidd el nekem, nem akarhatsz engem.
- Ezt majd inkább én eldöntöm, jó? – néztem le rá.
- Nem akarhatsz. Nem. Hibás vagyok. Beteg. Kattos. Nem – motyogta.
- Ez hülyeség.
- De ha egyszer mindenki ezt mondja? – valami meleget éreztem a pulóveremen.
- Bodza – emeltem fel a lány fejét.
Az arca könnyes volt, barna szemei csillogtak.
- Ha még egyszer valaki ezt mondja, felpofozom, érted? Ez mind hülyeség. Gyönyörű vagy, okos, vicces, legtöbbször talpraesett. Miért akarnál olyan lenni, mint például azok a lányok ma éjjel?
- Mert mindenkinek ők kellenek.
- Azért nem mindenkinek – mosolyodtam el.
Visszahajtotta a fejét a vállamra.
- Legyünk csak barátok – suttogta.
Azt hiszem, akkor tört össze először a szívem úgy istenigazából. Barátok?
Nem mondtam semmit, csak átkaroltam a derekát. Nem lehettem önző, akkor nem. Azt akartam, ami neki a legjobb, de a kettőnk elképzelései arról, hogy neki mi a jó, igencsak különbözőek voltak. Ugyanakkor tudtam, ha most nemet mondok, örökre elvesztem őt. Talán vonatra is száll és hazamegy.
Bodza más volt. Törékeny, rengeteg sebbel, amik közül a legnagyobbakat mind férfiak ejtették rajta. Nem támadhattam le azzal, hogy márpedig én le akarom élni vele az életemet. Kurva nehéz döntés volt.
- Jó – mondtam végül.
Megelégszem a barátságoddal. Egyelőre. Majd szépen, óvatosan rávezetlek, hogy nem minden férfi egyforma.
Még sokáig ültünk a hideg fűben, aztán Bodza szólt, hogy szeretne valami melegebb helyre menni.
- Az ebédlő ablakai is erre néznek – vetettem fel.
Felálltam, aztán segítettem Bodzának is. Lassacskán kiment belőle az alkohol – már egyenes vonalban közlekedett és csendesebb lett.
Az ebédlőben síri csend uralkodott, és teljes sötétség. Fogalmam sem volt, hogy merre keressem a kapcsolót, így jobb híján a telefonommal világítottam meg az utat az egyik asztalhoz, ahonnan pont a Balatonra láttunk. Leültünk egymással szemben. Bodza kifelé bámult, én pedig őt néztem. Egyenes, vörös haját, ahogy a vállára omlott. Egyik oldalt a füle mögé tűrte, így végigkövethettem az orra vonalát, az álla ívét, egészen le a pulcsijából óvatosan kikandikáló kulcscsontjáig, és még lejjebb, oda, ahol a mellei domborodtak. Aztán visszatértem az arcához, elidőztem a hosszú szempilláin, a telt ajkain, amelyek a hideg miatt egészen lilás színűre színeződtek. Újra és újra végigjárattam rajta a tekintetemet, elképzeltem, milyen könnyű lenne most az asztal fölött átnyúlni, felém fordítani az arcát, és megcsókolni őt. És nem csináltam semmit. Elnéztem róla, kifelé kezdtem fókuszálni, ahol lassan előbújtak az első napsugarak.
- Még jó, hogy csak egy fél órát akartunk maradni – szólalt meg Bodza rekedten.
- Én mondtam, hogy menjünk vissza. Fáradt vagy?
- Nem – rázta meg a fejét. – És te?
- Én sem.
- Akár meg is várhatjuk itt a reggelit – mosolyodott el.
- Ahogy gondolod, de nekem iszonyatosan kell pisilnem, szóval… Utána felőlem üldögélhetünk.
- Megyek én is.
- Velem? – kérdeztem pimaszul.
- Hülye – reagálta le. – Barátok, emlékszel?
- Reméltem, hogy azt a részt elfelejted.
- Ismét csalódást kell okoznom – állt fel, és a mosdó felé indult.
- Ez azért – ragadtam meg a karját, hogy felém forduljon – elég messze van attól, ami nekem csalódást okoz.
- Akkor jó – lehelte.