A vacsora meglepően finom volt. Rögtön azután, hogy
befejeztük, Danival visszamentünk a szobánkba, hogy összeszedjük a cuccunkat.
Dani még bekopogott a többi csapattársunkhoz, hogy kell-e nekik valami, én
addig kimentem a teraszra. A nap már lemenőben volt, a levegő még nem hűlt le
teljesen, kellemes meleg volt. A hátizsákomba gyűrtem a szürke, kapucnis
pulóveremet és a korlátok ülve várakoztam.
- Mindjárt mehetünk, csak még elhozom a kocsikulcsot.
- Kocsikulcs?
- Ricsi ideadta az autóját. Azzal megyünk.
- Mármint te vezetsz?
- Félsz?
- Nem vagyok teljesen nyugodt…
- Ne aggódj, elsőre átmentem a forgalmin. De ha akarsz, vezethetsz te is.
- Inkább nem.
- Akkor nincs más lehetőség – kacsintott és elszaladt a szervezők faházához.
Egy kulcscsomót lóbálva tért vissza.
- Kék Skoda Octavia, a rendszáma PRA-256.
- Ott van – mutattam a kerítés mellett parkoló autók egyikére.
- Ez gyors volt – ráncolta a homlokát.
- Volt időm tanulmányozni őket, míg vártalak.
- Ezzel most arra célzol, hogy túl lassú vagyok?
- Nem – ugrottam le a korlátról, egyenesen a talajra – Ezzel most arra céloztam, hogy mindig, mindenhova túl hamar odaérek.
Dani követett, majd igazán lovagiasan kinyitotta nekem a jobbegy ajtaját, majd megkerülve a kocsit beült a volán mögé.
A nagyjából tizenöt perces út alatt nem igazán beszélgettünk, én a tenyerembe támasztott állal bámultam a mellettünk elsuhanó tájat, ők pedig csak az útra figyelt. Csupán a bekapcsolva maradt rádión szólt valami untig ismételt popszám, majd ott is váltottak, és elindult Miley Cyrustól az ősrégi, Party in the USA. Automatikusan odanyúltam, hogy feljebb vegyem a hangerőt.
- Miley Cyrus?
- Először csak Hannah Montana volt, aztán…
- Kiket szeretsz még? Taylor Swift? Ariana Grande?
- Tiszta szívemből gyűlölöm őket.
- Ez megnyugtató. Akkor?
- Demi Lovato. És Panic! at the Disco.
- Elég különböző stílusok.
- Tudom. És rajtuk kívül még hatmillió másik előadótól is hallgatok egy-egy számot. Te kiket szeretsz?
- Avicii, Martin Garrix. Meg ugyanúgy, mint te, minden mást is hallgatok.
- Ezek legalább hasonlítanak egymáshoz.
A dal véget ért, a helyét valami számomra ismeretlen szám vette át. Danival egyszerre nyúltunk a hangerőszabályozó felé, a kezünk egy pillanatra összeért. Villámgyorsan letekertem a hangot és a combjaim közé szorítottam a kezem.
Hamarosan megérkeztünk a nagyáruház parkolójába.
- Na, nagyon szörnyű volt? – kérdezte, mikor kiszálltunk.
- Rosszabb is lehetett volna.
A világért se vallottam volna be, hogy teljes biztonságban ültem mellette.
- Van százasod? – kérdeztem inkább, amíg a bevásárlókocsik felé sétáltunk.
- Öö… - lázasan kutatott a zsebében, de csak megrázta a fejét.
- Komolyan eljöttél bevásárolni százforintos nélkül? – emeltem az égre a tekintetem.
- Teljesen kiment a fejemből.
- Hogyan? Hogy az istenbe?! Listád legalább van?
- Igen! – rángatott elő a zsebéből egy gyűrött cetlit.
- Jajj, pont olyanok vagytok, mint egy házaspár – állt meg mellettünk egy ötvenes éveiben járó nő. – Gondolom már megvolt a lánykérés is. Egyébként tessék, elvihetitek az én kocsimat.
- Mi nem… - kezdtem volna szabadkozni, de Dani beelőzött.
- Köszönjük szépen, nagyon kedves. Gyere, drágám – ölelte át a derekamat, a másik kezével pedig a kosarat tolta. – Jó éjszakát!
- Sok boldogságot! – köszönt el a nő.
Jóleső bizsergés futott végig rajtam az érintésétől, a tenyerén a derekamon, ahogy az egyik ujja finoman hozzáért a bőrömhöz ott, ahol felcsúszott a pólóm. Aztán a pillanat elillant, kibújtam a fogságából és rákvörösen lejjebb igazítottam a felsőmet.
- Ez mire volt jó? – kérdeztem halkan.
- Én csak…
- Ölelgesd a ribancaidat! Beát, Katát, vagy bánom is én, kit! – bukott ki belőlem.
Dani először csak pislogott, majd közelebb lépett.
- Nincsenek ribancaim.
- Ó, valóban? Akkor ma sem dugtad meg a faház mögött a nagymellű kalandparkos Katát, igaz?
- Igaz! A rohadt életbe is, kurvára te jártál az eszemben, és emiatt kibaszottul nem tudtam megdugni azt a lányt! – most már ő is kiabált.
A kései időpontnak köszönhetően alig voltak a boltban, de most mind felénk fordultak. Ledermedtem, mozdulni se bírtam. Rám gondolt?
- Ne haragudj… - suttogtam.
- Nem haragszom.
- De azt hittem…
- Mit? Hogy ilyen vagyok?
- Nem, csak…
- Nem tagadom, tényleg sok lányt meghúztam már. De az még a középiskolában volt. Előtted. Te…
- Ne! – kiáltottam fel és inkább a kocsihoz fordultam.
Elindultam az édességes sor felé, mert a listán csak nasik, alkohol meg ásványvíz szerepelt. Ezen felül én almát is akartam venni. Vagy bármilyen gyümölcsöt.
- Bodza! Miért ne? – sietett utánam.
- Csak…ne.
Nem álltam készen rá, hogy elmondjam. Még nem.
- Legalább azt engedd meg, hogy óvatosan udvaroljak neked. Mint… Mint régen. Mi a kedvenc virágod? Rózsa?
- Allergiás vagyok a rózsára. Frézia – mondtam halkan. – De nem tudsz meggyőzni pár szál virággal.
- Kifejtenéd ezt?
- Nehéz… megnyílnom az embereket – mondtam, miközben folyamatosan pakoltam a különféle nasikat a bevásárlókocsiba a listáról. – Nehezen bízom meg bennük.
- De bennem megbízhatsz – ragadta meg a karom.
- Ezt már mások is mondták – mosolyogtam lemondóan, majd két csomag KitKat-et is bedobtam a többi édesség közé – Kell még innen valami?
- Nem.
- Oké.
Továbbmentünk a gyümölcsök felé, ahol azonnal beraktam a kosárba egy doboz epret, egy pár almát és egy fürt banánt.
- Uhh, hogy bírod azt megenni? – mutatott Dani az eprekre.
- Uhh, hogy bírod azt megenni? – mutattam a kosár tetején csücsülő sajtos chipsre.
- Touché.
Bekanyarodtunk az alkoholokhoz, ahol Dani azonnal bepakolt egy rekesz sört, míg én hozzáértést tettetve vizsgálgattam a borokat.
- Nem is tudtam, hogy borszakértő vagy – lépett mellém.
- Pedig én aztán nagyon értek hozzájuk, elvégre minden nap megiszok egy üveggel.
- Tényleg?
- Persze, nyilván – mondtam szarkasztikusan.
- Ha rám hallgatsz, akkor ebből viszünk két palackkal. Egyet a többieknek, egyet meg magunknak – mutatott egy üvegre, ami ránézésre vörösbornak tűnt, valami olasz felirattal.
- Oké – vontam meg a vállam.
Amikor átmentünk az ásványvizekhez, volt minden a kosarunkban: vodka, pálinka, whisky, konyak, bor, sör és talán még pezsgő is.
- Ezekhez már lassan üvegpoharat is kellene venni – jegyeztem meg. – Meg egy másik kosarat, mert nem fogunk elférni.
- Megoldjuk – mondta Dani, majd felemelt két zsugor ásványvizet és betetriszezte a kosárba.
A másik két zsugor már csak kézben fért el.
Beálltunk a kasszához és elkezdtünk felpakolni a szalagra.
- Sziasztok! – köszönt a pénztáros srác, aki tőlünk pár évvel lehetett idősebb.
- Szia – mosolyogtam kedvesem és a bevásárlókocsit kitoltam a szalag végére.
- Kérhetnék egy személyit? – nézett rám, de Dani gyorsabb volt.
Kikapta a zsebéből az igazolványát és mérgesen a srác orra alá nyomta, majd beállt mellém és miközben pakolt, minden alkalmat megragadott arra, hogy hozzám érjen. Irreálisan magas összeget fizettünk, amit Dani nyilván szemrebbenés nélkül adott oda, én viszont nyeltem egy hatalmasat. Nem mindenkinek ment olyan jól, hogy gondolkodás nélkül ennyit költsön.
Dani a blokkot meg sem várva kapta fel a két zsugor vizet és indult el a kijárat felé.
- Köszönjük szépen – mosolyogtam a kasszásra, és már mentem volna Dani után, mikor a pénztáros – a névtáblája szerint Péter – utánam szólt.
- Várj! Ha majd épp nem a bátyáddal leszel, akkor nincs kedved meginni valamit?
- Nincs – termett mellettem Dani gyakorlatilag a semmiből. – Gyere édesem – nyomta meg az utolsó szót és anélkül, hogy lehetőségem lett volna reagálni, magával húzott, én meg bénán, fél kézzel vonszoltam a bevásárlókocsit.
- Nem kezelhetsz úgy, mintha a tulajdonod lennék! – csattantam fel szerintem jogosan.
- Láttad hogy nézett rád? – kiabált Dani.
- Mi közöd van hozzá, hogy mások hogy néznek rám! Hadd döntsem el én, hogy kivel kávézom és kivel nem!
- A rohadt életbe, miért más az a szőke mint én?
- Talán nem kezelne úgy, mint egy trófeát!
- Nem is ismered! – hitetlenkedett Dani.
- És ha meg akarom ismerni?
- Kurvára beléd vagyok esve, nem fogod fel? Azt akarom, hogy engem ismerj meg! Hogy elmondd, mi a picsáért vagy velem olyan elutasító, mikor neked sem vagyok közömbös!
- Mert kurvára egy olyan srác ejtett pofára, mint te, miután mindenemet neki adtam! – ordítottam úgy, hogy az egész parkoló hallotta.
Az emlékek feltörtek, nekem pedig patakokban folyt a könnyem. Leroskadtam az autó mellé, a tenyerembe temettem az arcom és próbáltam kizárni az érzést, ahogy összeszorult a mellkasom. A hibám iszonyat súlyként nehezedett rám.
- Basszus. Ne haragudj, én megint mindent elcsesztem. Bodza, kérlek – guggolt le velem szemben Dani, a kezemet elhúztam az arcom elől.
- Most már boldog vagy? Igen, lefeküdtem valakivel, akinek csak addig számítottam. Ezek után azt hiszem jogos, ha nem ugrom azonnal a nyakadba – motyogtam a könnyeimen keresztül.
- Sajnálom…
- Ne sajnáld. Hülye voltam. Ez van – vontam meg a vállam. – Mindenkinek vannak hibái. Neked például dühkezelési problémáid és enyhe birtoklási vágyad van, ahogy az elmúlt egy órában megfigyeltem.
- Ez fájt – nevetett egy aprót. – De esküszöm neked, nem ilyen vagyok. Jó, néha úgy tűnhet, de…
- Néha? – töröltem meg az arcom.
Levettem a hátizsákomat a hátamról és előszedtem egy csomag zsepit. Nem túl gusztusos látványt nyújtva kifújtam az orrom, majd a minden bizonnyal lefojt szempillaspirálomnak a maradványait is eltüntettem.
Feltápászkodtam, összeszedtem a maradék méltóságomat és felnyitottam az autó csomagtartóját.
- Elszaladok a dohányboltba, jó? – kérdezte Dani.
Némán bólintottam és elkezdtem átpakolni a bevásárlókocsiból a csomagtartóba.
- Mindjárt mehetünk, csak még elhozom a kocsikulcsot.
- Kocsikulcs?
- Ricsi ideadta az autóját. Azzal megyünk.
- Mármint te vezetsz?
- Félsz?
- Nem vagyok teljesen nyugodt…
- Ne aggódj, elsőre átmentem a forgalmin. De ha akarsz, vezethetsz te is.
- Inkább nem.
- Akkor nincs más lehetőség – kacsintott és elszaladt a szervezők faházához.
Egy kulcscsomót lóbálva tért vissza.
- Kék Skoda Octavia, a rendszáma PRA-256.
- Ott van – mutattam a kerítés mellett parkoló autók egyikére.
- Ez gyors volt – ráncolta a homlokát.
- Volt időm tanulmányozni őket, míg vártalak.
- Ezzel most arra célzol, hogy túl lassú vagyok?
- Nem – ugrottam le a korlátról, egyenesen a talajra – Ezzel most arra céloztam, hogy mindig, mindenhova túl hamar odaérek.
Dani követett, majd igazán lovagiasan kinyitotta nekem a jobbegy ajtaját, majd megkerülve a kocsit beült a volán mögé.
A nagyjából tizenöt perces út alatt nem igazán beszélgettünk, én a tenyerembe támasztott állal bámultam a mellettünk elsuhanó tájat, ők pedig csak az útra figyelt. Csupán a bekapcsolva maradt rádión szólt valami untig ismételt popszám, majd ott is váltottak, és elindult Miley Cyrustól az ősrégi, Party in the USA. Automatikusan odanyúltam, hogy feljebb vegyem a hangerőt.
- Miley Cyrus?
- Először csak Hannah Montana volt, aztán…
- Kiket szeretsz még? Taylor Swift? Ariana Grande?
- Tiszta szívemből gyűlölöm őket.
- Ez megnyugtató. Akkor?
- Demi Lovato. És Panic! at the Disco.
- Elég különböző stílusok.
- Tudom. És rajtuk kívül még hatmillió másik előadótól is hallgatok egy-egy számot. Te kiket szeretsz?
- Avicii, Martin Garrix. Meg ugyanúgy, mint te, minden mást is hallgatok.
- Ezek legalább hasonlítanak egymáshoz.
A dal véget ért, a helyét valami számomra ismeretlen szám vette át. Danival egyszerre nyúltunk a hangerőszabályozó felé, a kezünk egy pillanatra összeért. Villámgyorsan letekertem a hangot és a combjaim közé szorítottam a kezem.
Hamarosan megérkeztünk a nagyáruház parkolójába.
- Na, nagyon szörnyű volt? – kérdezte, mikor kiszálltunk.
- Rosszabb is lehetett volna.
A világért se vallottam volna be, hogy teljes biztonságban ültem mellette.
- Van százasod? – kérdeztem inkább, amíg a bevásárlókocsik felé sétáltunk.
- Öö… - lázasan kutatott a zsebében, de csak megrázta a fejét.
- Komolyan eljöttél bevásárolni százforintos nélkül? – emeltem az égre a tekintetem.
- Teljesen kiment a fejemből.
- Hogyan? Hogy az istenbe?! Listád legalább van?
- Igen! – rángatott elő a zsebéből egy gyűrött cetlit.
- Jajj, pont olyanok vagytok, mint egy házaspár – állt meg mellettünk egy ötvenes éveiben járó nő. – Gondolom már megvolt a lánykérés is. Egyébként tessék, elvihetitek az én kocsimat.
- Mi nem… - kezdtem volna szabadkozni, de Dani beelőzött.
- Köszönjük szépen, nagyon kedves. Gyere, drágám – ölelte át a derekamat, a másik kezével pedig a kosarat tolta. – Jó éjszakát!
- Sok boldogságot! – köszönt el a nő.
Jóleső bizsergés futott végig rajtam az érintésétől, a tenyerén a derekamon, ahogy az egyik ujja finoman hozzáért a bőrömhöz ott, ahol felcsúszott a pólóm. Aztán a pillanat elillant, kibújtam a fogságából és rákvörösen lejjebb igazítottam a felsőmet.
- Ez mire volt jó? – kérdeztem halkan.
- Én csak…
- Ölelgesd a ribancaidat! Beát, Katát, vagy bánom is én, kit! – bukott ki belőlem.
Dani először csak pislogott, majd közelebb lépett.
- Nincsenek ribancaim.
- Ó, valóban? Akkor ma sem dugtad meg a faház mögött a nagymellű kalandparkos Katát, igaz?
- Igaz! A rohadt életbe is, kurvára te jártál az eszemben, és emiatt kibaszottul nem tudtam megdugni azt a lányt! – most már ő is kiabált.
A kései időpontnak köszönhetően alig voltak a boltban, de most mind felénk fordultak. Ledermedtem, mozdulni se bírtam. Rám gondolt?
- Ne haragudj… - suttogtam.
- Nem haragszom.
- De azt hittem…
- Mit? Hogy ilyen vagyok?
- Nem, csak…
- Nem tagadom, tényleg sok lányt meghúztam már. De az még a középiskolában volt. Előtted. Te…
- Ne! – kiáltottam fel és inkább a kocsihoz fordultam.
Elindultam az édességes sor felé, mert a listán csak nasik, alkohol meg ásványvíz szerepelt. Ezen felül én almát is akartam venni. Vagy bármilyen gyümölcsöt.
- Bodza! Miért ne? – sietett utánam.
- Csak…ne.
Nem álltam készen rá, hogy elmondjam. Még nem.
- Legalább azt engedd meg, hogy óvatosan udvaroljak neked. Mint… Mint régen. Mi a kedvenc virágod? Rózsa?
- Allergiás vagyok a rózsára. Frézia – mondtam halkan. – De nem tudsz meggyőzni pár szál virággal.
- Kifejtenéd ezt?
- Nehéz… megnyílnom az embereket – mondtam, miközben folyamatosan pakoltam a különféle nasikat a bevásárlókocsiba a listáról. – Nehezen bízom meg bennük.
- De bennem megbízhatsz – ragadta meg a karom.
- Ezt már mások is mondták – mosolyogtam lemondóan, majd két csomag KitKat-et is bedobtam a többi édesség közé – Kell még innen valami?
- Nem.
- Oké.
Továbbmentünk a gyümölcsök felé, ahol azonnal beraktam a kosárba egy doboz epret, egy pár almát és egy fürt banánt.
- Uhh, hogy bírod azt megenni? – mutatott Dani az eprekre.
- Uhh, hogy bírod azt megenni? – mutattam a kosár tetején csücsülő sajtos chipsre.
- Touché.
Bekanyarodtunk az alkoholokhoz, ahol Dani azonnal bepakolt egy rekesz sört, míg én hozzáértést tettetve vizsgálgattam a borokat.
- Nem is tudtam, hogy borszakértő vagy – lépett mellém.
- Pedig én aztán nagyon értek hozzájuk, elvégre minden nap megiszok egy üveggel.
- Tényleg?
- Persze, nyilván – mondtam szarkasztikusan.
- Ha rám hallgatsz, akkor ebből viszünk két palackkal. Egyet a többieknek, egyet meg magunknak – mutatott egy üvegre, ami ránézésre vörösbornak tűnt, valami olasz felirattal.
- Oké – vontam meg a vállam.
Amikor átmentünk az ásványvizekhez, volt minden a kosarunkban: vodka, pálinka, whisky, konyak, bor, sör és talán még pezsgő is.
- Ezekhez már lassan üvegpoharat is kellene venni – jegyeztem meg. – Meg egy másik kosarat, mert nem fogunk elférni.
- Megoldjuk – mondta Dani, majd felemelt két zsugor ásványvizet és betetriszezte a kosárba.
A másik két zsugor már csak kézben fért el.
Beálltunk a kasszához és elkezdtünk felpakolni a szalagra.
- Sziasztok! – köszönt a pénztáros srác, aki tőlünk pár évvel lehetett idősebb.
- Szia – mosolyogtam kedvesem és a bevásárlókocsit kitoltam a szalag végére.
- Kérhetnék egy személyit? – nézett rám, de Dani gyorsabb volt.
Kikapta a zsebéből az igazolványát és mérgesen a srác orra alá nyomta, majd beállt mellém és miközben pakolt, minden alkalmat megragadott arra, hogy hozzám érjen. Irreálisan magas összeget fizettünk, amit Dani nyilván szemrebbenés nélkül adott oda, én viszont nyeltem egy hatalmasat. Nem mindenkinek ment olyan jól, hogy gondolkodás nélkül ennyit költsön.
Dani a blokkot meg sem várva kapta fel a két zsugor vizet és indult el a kijárat felé.
- Köszönjük szépen – mosolyogtam a kasszásra, és már mentem volna Dani után, mikor a pénztáros – a névtáblája szerint Péter – utánam szólt.
- Várj! Ha majd épp nem a bátyáddal leszel, akkor nincs kedved meginni valamit?
- Nincs – termett mellettem Dani gyakorlatilag a semmiből. – Gyere édesem – nyomta meg az utolsó szót és anélkül, hogy lehetőségem lett volna reagálni, magával húzott, én meg bénán, fél kézzel vonszoltam a bevásárlókocsit.
- Nem kezelhetsz úgy, mintha a tulajdonod lennék! – csattantam fel szerintem jogosan.
- Láttad hogy nézett rád? – kiabált Dani.
- Mi közöd van hozzá, hogy mások hogy néznek rám! Hadd döntsem el én, hogy kivel kávézom és kivel nem!
- A rohadt életbe, miért más az a szőke mint én?
- Talán nem kezelne úgy, mint egy trófeát!
- Nem is ismered! – hitetlenkedett Dani.
- És ha meg akarom ismerni?
- Kurvára beléd vagyok esve, nem fogod fel? Azt akarom, hogy engem ismerj meg! Hogy elmondd, mi a picsáért vagy velem olyan elutasító, mikor neked sem vagyok közömbös!
- Mert kurvára egy olyan srác ejtett pofára, mint te, miután mindenemet neki adtam! – ordítottam úgy, hogy az egész parkoló hallotta.
Az emlékek feltörtek, nekem pedig patakokban folyt a könnyem. Leroskadtam az autó mellé, a tenyerembe temettem az arcom és próbáltam kizárni az érzést, ahogy összeszorult a mellkasom. A hibám iszonyat súlyként nehezedett rám.
- Basszus. Ne haragudj, én megint mindent elcsesztem. Bodza, kérlek – guggolt le velem szemben Dani, a kezemet elhúztam az arcom elől.
- Most már boldog vagy? Igen, lefeküdtem valakivel, akinek csak addig számítottam. Ezek után azt hiszem jogos, ha nem ugrom azonnal a nyakadba – motyogtam a könnyeimen keresztül.
- Sajnálom…
- Ne sajnáld. Hülye voltam. Ez van – vontam meg a vállam. – Mindenkinek vannak hibái. Neked például dühkezelési problémáid és enyhe birtoklási vágyad van, ahogy az elmúlt egy órában megfigyeltem.
- Ez fájt – nevetett egy aprót. – De esküszöm neked, nem ilyen vagyok. Jó, néha úgy tűnhet, de…
- Néha? – töröltem meg az arcom.
Levettem a hátizsákomat a hátamról és előszedtem egy csomag zsepit. Nem túl gusztusos látványt nyújtva kifújtam az orrom, majd a minden bizonnyal lefojt szempillaspirálomnak a maradványait is eltüntettem.
Feltápászkodtam, összeszedtem a maradék méltóságomat és felnyitottam az autó csomagtartóját.
- Elszaladok a dohányboltba, jó? – kérdezte Dani.
Némán bólintottam és elkezdtem átpakolni a bevásárlókocsiból a csomagtartóba.
* * *
Dani meghívott arra a bizonyos fagyira, amit még a szálláson
ígért, és miután megálltunk egy parkolóban valahol Balatonfüreden, lementünk a Tagore
sétányra. Még javában zajlott az élet, a bódék kivilágítva tűntek elő a sötétségből,
előttük a padokon külföldiek és magyarok üldögéltek és beszélgettek. A halász
és a révész szobrát is körbevették a turisták, erősen simogatták a talpazatot –
Dani elmagyarázta, hogy ha valakivel egyszerre érsz hozzá a cipőikhez, akkor
biztos, hogy még visszatértek Füredre. Ötvös Csöpivel is sokan készítettek képet,
mások a hajókat vizsgálták szakértő szemmel, és voltak olyanok is, akik csak
sétálgattak. Danival leültünk a stégre, én a lábamat belelógattam a Balaton hűs
vizébe. Gyerekek sikoltoztak, valakik hangosan röhögtek, szóval nyugodtnak épp
nem volt nevezhető a környék. Dani a poharában azóta folyékonnyá olvadt fagyit
szürcsölgett, míg én – akinek ugyebár nem kellett vezetnie, ergo nyugodtan
ehetett – a saját tölcséremet ropogtattam. Amióta a bolt parkolójában eltört nálam a mécses, alig szólt valamit. Megijedt – hogy tőlem-e, azt nem tudtam. Nagy levegőt vettem és megkérdeztem:
- Szeretnéd tudni, mi történt?
- Nem, tudom, szeretném? – kérdezett vissza.
- Figyelj, már teljesen mindegy. Tudod, miért nem bízok bennetek, ha akarod, elmondom a teljes sztorit.
- De… De ez neked nem rossz? Felidézni?
- Minél többször gondolok rá, annál könnyebb. Mondjuk egyhamar nem fog eltűnni a fájdalom a mellkasomból.
- Hát…
- Tizennyolc voltam. Apáék azon a nyáron váltak el. Szeptemberben megkezdődött a suli, én pedig még mindig teljesen szét voltam csúszva. Volt egy évfolyamtársam… Mindenki belé volt esve. Esküszöm, még néhány fiú is meleg lett csak miatta. Barna haj, kék szemek, izmos testalkat, jó tanuló, népszerű. Nyilvánvaló volt, hogy esélyem sem lenne nála. A második héten egyik délután az osztályfőnök beszélni akart velem hogy felajánlja: ha segítségre van szükségem, beszél nekem a sulipszichológussal és kerítünk egy időpontot. Nem fogadtam el az ajánlatot, szégyennek éreztem azt, hogy segítséget kérjek. Az osztályfőnök kiment, én pedig még a teremben pakolásztam, amikor valaki a nevemet mondta. A srác állt az ajtóban. Nevezzük Sanyinak.
- Sanyi? – vágott közbe Dani.
- Folytathatom?
- Bocsi. Szóval Sanyi.
- Sanyi megkérdezte, mit csinálok még a suliban. Mondtam, hogy az ofővel beszélgettem, természetesen totál zavarban voltam. Haza akart kísérni. Én pedig igent mondtam. Szinte szomjaztam a figyelmet, mivel otthon apa már nem volt, a bátyám egyetemen, anyát meg teljesen lekötötte a válás és az ikrek, akik akkor mentek kilencedikbe. Utána minden nap elkísért, sokszor szünetekben is nálunk – nálam – lógott. Elhitette nekem, hogy fontos vagyok neki. El se hiszem… Rá pazaroltam az első csókomat.
- De nem ez volt a probléma – Dani a tenyerébe támasztotta az állát, úgy figyelt.
- Nem. Ez az egész köztünk már három hónapja ment, mikor decemberben egyszer december hatodika alkalmából bulit szervezett, ahova mint a barátnője nyilván engem is elhívott. Teljesen józanok voltunk mindketten. Megkérdezte, érdekel-e a szobája. És én hülye igent mondtam.
- A szemétláda.
Lenyeltem a gombócot a torkomból és próbáltam nem tudomásul venni a fájdalmat, ami beköltözött a mellkasomba.
- Hát, igen. Legalább az elején tényleg óvatos volt, mert tudta, hogy ez az első. Tudta, hogy nekem ő volt az első. Átszeretkeztük az egész éjszakát. Aztán reggel felébresztett és közölte, hogy szedjem össze a cuccomat és takarodjak el. Nem értettem semmit. Az arcomba röhögött és azt mondta, neki ez az egész nem jelentett semmit. Csak fogadtak a haverjaikkal, hogy úgyse tudja meghúzni a legnyomibb és legkövérebb csajt az évfolyamon. Megköszönte, hogy hozzájárultam a győzelméhez és kiment a szobából. Megint szétestem, a jegyeim romlani kezdtek, úgy tűnt, nem fogom tudni megcsinálni az érettségit, ha így folytatom. És felkerestem a sulipszichológust. Egyedül ő tudta, mi történt. Se anya, se a bátyám, se a barátaim. Most már te is tudod. Ezért félek. Nem bírnám még egyszer elviselni azt a fájdalmat.
- Köszönöm, hogy elmondtad – mondta Dani. – És ha megtalálom azt a gyereket, kitekerem a nyakát.
- Hát, hajrá – mosolyogtam.
- Bodza – Dani a kezemért nyúlt és rákulcsolta az ujjait.
Az érintése forró volt, kellemes bizsergés járta át a testemet. Az ujjbegyein a gitározás miatt megkeményedett a bőr. Végigsimított a kézfejemen, és a szemembe nézett. Még nem láttam ilyen komolynak.
- Nem minden fiú ilyen. Igen, vannak olyan köcsögök, mint ez a Sanyi – elnevettem magam a becenév hallatán -, de azért nagyrészt normálisak vagyunk. Hé, ne nevess ki, elrontod a nagy pillanatom.
- Bocsánat – mosolyogtam még mindig, és a szorítás lassan eltűnt a mellkasomból.
Dani mellett felszabadultam.
Fogalmam sincs, miért mondtam el neki. Valami zsigeri alapon megbíztam benne – a barátságában és nem többen. Egyelőre nem.
Kezdtem úgy érezni, hogy nem leszek már sokáig ilyen erős.
Dani még mindig nem engedte el a kezem. Valahol a távolban hajókürt szólalt meg, én pedig csak néztem a szemeit, ami olyan kék volt, mint az óceán, arra gondoltam, milyen jó lenne beletúrni a szőke hajába, arra, hogy mennyire jó volt vele lenni, mert hiába volt idegesítő, vágytam a társaságára. Alig két napja ismertem és máris többet tudott rólam, mint a saját anyám. Mi a franc ütött belém?
Aggódnom kellett volna, félnem, kikapnom a kezemet az övéből – és mégse tettem.
- Oda nézz – mutatott az égre, ahol épp akkor suhant át egy hullócsillag.
Apa jutott eszembe, amikor vele néztük ugyanígy a csillagokat. A csillagászat és az asztrológia volt a mindene.
- Kívánj valamit – kérte Dani
- Miért? Úgyse válik valóra.
- Ha hullócsillagtól kívánsz, az teljesül.
- Ha hiszel ezekben a baromságokban, meg is érdemled, hogy egyszer pofára ess.
- Mit tegyek azért, hogy újra tudj hinni? Hogy újra lásd a szépet a világban?
- Nem tudom.
Megborzongtam, a levegő kezdett lehűlni, és ezen a hideg vízbe lógatott lábam sem segített.
- Mennünk kellene – mondtam.
Feltápászkodtam. A fadeszkák alattunk még egészen melegek voltak, így nem vesződtem a cipőmmel, csak bedobtam a hátizsákomba. Dani is felállt közben és egymás mellett sétálva mentünk vissza a parkolóba. A karunk néha egy pillanatra összeért, és olyankor valahogy kevésbé éreztem hidegnek a levegőt.