- Ki az a fószer? És hova lett Szonja? – kérdezte Ádám,
mikor a tálcámmal leültem az asztalukhoz.
- Az apja. Bodza meg gondolom a szobánkban van. Vagy nem tudom.
- Na mi van, most nem rohantál utána? – gúnyolódott Bea.
- Rohadt vicces, tényleg – morogtam.
Szándékosan nem mentem utána. Egyrészt így meg tudtam akadályozni, hogy az apja szaladjon utána. Másrészt tisztában voltam vele, hogy magányra volt szüksége. Ahogy nekem volt mindig, mikor összevesztem a szüleimmel.
- Bea, nem kell szemétkedni – szólt rá Zsuzsi, és itt meg is akadt a dolog.
Nem beszéltek többet Bodzáról, helyette valamelyik legújabb filmről vitatkoztak. Örömmel fejtettem ki a véleményemet a filmmel kapcsolatban. Nem tartom magamat nagy kritikusnak vagy ilyesmi, nem is nézek meg mindent, amit adnak a mozik, de azért elég sokat láttam már. És otthon is van egy hatalmas DVD gyűjteményem.
Ebéd után mindenki visszavonult a szobájába és összerakott pár cuccot az estébe nyúló programhoz. Sokak arcán látszott, hogy semmi kedvük a tanulós jellegű programhoz, mások azért izgatottak voltak egy kicsit. A heti beosztást átböngészve azért megnyugodtam, hogy nem lesz több „tanóra”.
Bekopogtam a szobánk ajtaján, és miután nem jött válasz, óvatosan benyitottam. Bodza az ágyán ült, hátát a falnak vetette és mereven bámult előre. Ez rosszabb volt, mintha kisírt szemekkel találom.
- Szia – köszöntem.
Nem válaszolt, egy arcizma se rándult.
- Figyelj, nem muszáj jönnöd – mondtam neki. – Megmondjuk, hogy rosszul lettél, és…
- Menni akarok – jelentette ki.
- Biztos?
- Biztos.
- Bodza, mit tervezel?
- Hogy én? Semmit – nézett rám tettetett ártatlansággal. – Talán, lehetséges, hogy átfutott az agyamon, hogy esetleg megkeserítem az apám itt tartózkodását és zavarba hozom nagyjából száz ember előtt, de amúgy semmi extra – a kijelentés mellé gyilkosan mosolygott.
- Mit akarsz csinálni?
- Ha elmondom, elveszíti a meglepetés erejét.
- Nem akarok az ellenséged lenni – mosolyodtam el.
- Honnan tudod, hogy nem vagy az? – vágott vissza.
Gondolkodás nélkül átszeltem a köztünk lévő távolságot, tenyeremmel az ágyra támaszkodva előre dőltem annyira, hogy csak pár centi legyen Bodza szája és az enyém közt.
Kísértést éreztem arra, hogy megcsókoljam. Csökkentettem a távolságot, a leheletét az enyémen éreztem. Nem húzódott el, tekintetét az enyémbe fúrta.
- Ha az ellenséged lennék, – suttogtam – akkor már rég tökön rúgtál volna.
- Gondolod?
Ajka súrolta az enyémet, aztán elfordította a fejét. Megköszörülte a torkát:
- Lassan menni kellene.
- Igaz.
Összeszedtem a legfontosabbakat - telefon, igazolványok, cigi, öngyújtó -, megvártam, míg Bodza is összeszedi magát. Kimentünk a ház elé. A táborvezetők faháza előtt kis csoportokban gyülekeztek az emberek. Milán is ott volt, tekintete villámokat szórt, ahogy ránk nézett. Ugyanúgy mint nekem, neki is ott virított egy gyönyörű lila folt az arcán.
- Sziasztok! – kiáltotta el magát Eszter, a főszervező, mikor már elég sokan voltunk. – Figyelnétek? Köszi! Szóval. Elírtuk az időpontot, nem háromtól lesz a program, hanem csak este hattól! Addig mindenki foglalja el magát, be lehet menni a városba, mivel ideértek a buszok, amik átvisznek minket a csillagvizsgálóba, de vállalták, hogy máshova is elvisznek titeket! Háromnegyed hatkor legyen itt mindenki? Tudom, hogy néhányotoknak kurvára semmi kedve ehhez a programhoz, de légyszi, bírjátok ki az előadást. Ha annak vége, aki szeretne, maradhat csillaglesen, aki inkább visszajönne, az is megoldható! Egyelőre ennyi! Köszi!
- Nincs mit, cica! – ordított valaki a tömegből.
Eszter egész egyszerűen felemelt a középső ujját a hang felé, részéről ezzel befejeződött ez a beszélgetés.
Odamentünk Robiékhoz, hogy megkérdezzük, ők mit akarnak csinálni.
- Kosármeccs? – vetette fel Ádi, és miután senkinek nem volt más ötlete, rábólintottunk.
Bálint elszaladt megkeresni Dávidékat, a srácokat, akikkel fociztunk valamelyik este, hogy jöjjenek ők is, addig mi csórtunk egy labdát a szervezőktől és a pályára mentünk.
- Szeretsz kosarazni? – kérdeztem Bodzát.
- Legalább annyira, mint röpizni. Eltereli a gondolataimat. Mint a futás.
- Akkor kezdjek félni? – mosolyogtam.
- Nem tudom – vonta meg a vállát.
Csapatosztáskor nem kerültem össze Bodzával, ami azt jelentette, hogy foghattam őt. Apró érintések, ölelés szerű mozdulatok, mikor megpróbáltam elszedni tőle a labdát. Ügyes volt, tényleg.
- Aú – görnyedt össze egyszer Bodza.
- Úristen, jól vagy? – szaladt oda hozzá Dávid.
- Mi történt? – kérdeztem.
- Dávid gyomron vágta. Tiszta olyan volt, mint a filmekbe – foglalta össze a történteket Ádi.
- Mi?
- Véletlen volt – védekezett Dávid. – Nagyon fáj? – fordult Bodzához.
- Nem… - nyögte, majd felegyenesedett és egy mosolyt varázsolt az arcára. – Jól vagyok. Játszhatunk tovább.
- Biztos? – kérdeztük Dáviddal egyszerre.
- Biztos.
- Tényleg bocsi – simította meg Dávid Bodza vállát, aki csak mosolygott rá.
A meccs végén visszamentünk a faházakba, letusoltunk és villámgyorsan felöltöztünk. Pontban háromnegyed hatkor a szervezők háza előtt álltunk – megint.
Robiék odacsapódtak hozzánk és nyolcan együtt felszálltunk az egyik buszra, egymás melletti helyekre.
A csillagvizsgálóig nem igazán beszélgettünk, mindenki a saját párjával volt elfoglalva. Bodza mereven üldögélt mellettem, ujjaival a térdén dobolt.
- Hé – tettem a kezem az övére.
A bőre puha volt, mint a babapopsi. Bár még soha nem simogattam egyetlen kisgyerek fenekét se, de minden bizonnyal az is ilyen.
- Nyugalom – próbáltam segíteni, de csak egy gyilkos tekintetet kaptam válaszul.
- Nyugodjon meg a jó édes anyád! – ugrott nekem. – Bocs.
Nem mondott többet, de a kezét sem húzta el. Ugyanúgy a térdén hagyta, én meg az övén. Akkor sem mozdult, mikor hüvelykujjammal apró köröket kezdtem rajzolni a kézfejére. Csendben ültük végig a maradék utat.
- Az apja. Bodza meg gondolom a szobánkban van. Vagy nem tudom.
- Na mi van, most nem rohantál utána? – gúnyolódott Bea.
- Rohadt vicces, tényleg – morogtam.
Szándékosan nem mentem utána. Egyrészt így meg tudtam akadályozni, hogy az apja szaladjon utána. Másrészt tisztában voltam vele, hogy magányra volt szüksége. Ahogy nekem volt mindig, mikor összevesztem a szüleimmel.
- Bea, nem kell szemétkedni – szólt rá Zsuzsi, és itt meg is akadt a dolog.
Nem beszéltek többet Bodzáról, helyette valamelyik legújabb filmről vitatkoztak. Örömmel fejtettem ki a véleményemet a filmmel kapcsolatban. Nem tartom magamat nagy kritikusnak vagy ilyesmi, nem is nézek meg mindent, amit adnak a mozik, de azért elég sokat láttam már. És otthon is van egy hatalmas DVD gyűjteményem.
Ebéd után mindenki visszavonult a szobájába és összerakott pár cuccot az estébe nyúló programhoz. Sokak arcán látszott, hogy semmi kedvük a tanulós jellegű programhoz, mások azért izgatottak voltak egy kicsit. A heti beosztást átböngészve azért megnyugodtam, hogy nem lesz több „tanóra”.
Bekopogtam a szobánk ajtaján, és miután nem jött válasz, óvatosan benyitottam. Bodza az ágyán ült, hátát a falnak vetette és mereven bámult előre. Ez rosszabb volt, mintha kisírt szemekkel találom.
- Szia – köszöntem.
Nem válaszolt, egy arcizma se rándult.
- Figyelj, nem muszáj jönnöd – mondtam neki. – Megmondjuk, hogy rosszul lettél, és…
- Menni akarok – jelentette ki.
- Biztos?
- Biztos.
- Bodza, mit tervezel?
- Hogy én? Semmit – nézett rám tettetett ártatlansággal. – Talán, lehetséges, hogy átfutott az agyamon, hogy esetleg megkeserítem az apám itt tartózkodását és zavarba hozom nagyjából száz ember előtt, de amúgy semmi extra – a kijelentés mellé gyilkosan mosolygott.
- Mit akarsz csinálni?
- Ha elmondom, elveszíti a meglepetés erejét.
- Nem akarok az ellenséged lenni – mosolyodtam el.
- Honnan tudod, hogy nem vagy az? – vágott vissza.
Gondolkodás nélkül átszeltem a köztünk lévő távolságot, tenyeremmel az ágyra támaszkodva előre dőltem annyira, hogy csak pár centi legyen Bodza szája és az enyém közt.
Kísértést éreztem arra, hogy megcsókoljam. Csökkentettem a távolságot, a leheletét az enyémen éreztem. Nem húzódott el, tekintetét az enyémbe fúrta.
- Ha az ellenséged lennék, – suttogtam – akkor már rég tökön rúgtál volna.
- Gondolod?
Ajka súrolta az enyémet, aztán elfordította a fejét. Megköszörülte a torkát:
- Lassan menni kellene.
- Igaz.
Összeszedtem a legfontosabbakat - telefon, igazolványok, cigi, öngyújtó -, megvártam, míg Bodza is összeszedi magát. Kimentünk a ház elé. A táborvezetők faháza előtt kis csoportokban gyülekeztek az emberek. Milán is ott volt, tekintete villámokat szórt, ahogy ránk nézett. Ugyanúgy mint nekem, neki is ott virított egy gyönyörű lila folt az arcán.
- Sziasztok! – kiáltotta el magát Eszter, a főszervező, mikor már elég sokan voltunk. – Figyelnétek? Köszi! Szóval. Elírtuk az időpontot, nem háromtól lesz a program, hanem csak este hattól! Addig mindenki foglalja el magát, be lehet menni a városba, mivel ideértek a buszok, amik átvisznek minket a csillagvizsgálóba, de vállalták, hogy máshova is elvisznek titeket! Háromnegyed hatkor legyen itt mindenki? Tudom, hogy néhányotoknak kurvára semmi kedve ehhez a programhoz, de légyszi, bírjátok ki az előadást. Ha annak vége, aki szeretne, maradhat csillaglesen, aki inkább visszajönne, az is megoldható! Egyelőre ennyi! Köszi!
- Nincs mit, cica! – ordított valaki a tömegből.
Eszter egész egyszerűen felemelt a középső ujját a hang felé, részéről ezzel befejeződött ez a beszélgetés.
Odamentünk Robiékhoz, hogy megkérdezzük, ők mit akarnak csinálni.
- Kosármeccs? – vetette fel Ádi, és miután senkinek nem volt más ötlete, rábólintottunk.
Bálint elszaladt megkeresni Dávidékat, a srácokat, akikkel fociztunk valamelyik este, hogy jöjjenek ők is, addig mi csórtunk egy labdát a szervezőktől és a pályára mentünk.
- Szeretsz kosarazni? – kérdeztem Bodzát.
- Legalább annyira, mint röpizni. Eltereli a gondolataimat. Mint a futás.
- Akkor kezdjek félni? – mosolyogtam.
- Nem tudom – vonta meg a vállát.
Csapatosztáskor nem kerültem össze Bodzával, ami azt jelentette, hogy foghattam őt. Apró érintések, ölelés szerű mozdulatok, mikor megpróbáltam elszedni tőle a labdát. Ügyes volt, tényleg.
- Aú – görnyedt össze egyszer Bodza.
- Úristen, jól vagy? – szaladt oda hozzá Dávid.
- Mi történt? – kérdeztem.
- Dávid gyomron vágta. Tiszta olyan volt, mint a filmekbe – foglalta össze a történteket Ádi.
- Mi?
- Véletlen volt – védekezett Dávid. – Nagyon fáj? – fordult Bodzához.
- Nem… - nyögte, majd felegyenesedett és egy mosolyt varázsolt az arcára. – Jól vagyok. Játszhatunk tovább.
- Biztos? – kérdeztük Dáviddal egyszerre.
- Biztos.
- Tényleg bocsi – simította meg Dávid Bodza vállát, aki csak mosolygott rá.
A meccs végén visszamentünk a faházakba, letusoltunk és villámgyorsan felöltöztünk. Pontban háromnegyed hatkor a szervezők háza előtt álltunk – megint.
Robiék odacsapódtak hozzánk és nyolcan együtt felszálltunk az egyik buszra, egymás melletti helyekre.
A csillagvizsgálóig nem igazán beszélgettünk, mindenki a saját párjával volt elfoglalva. Bodza mereven üldögélt mellettem, ujjaival a térdén dobolt.
- Hé – tettem a kezem az övére.
A bőre puha volt, mint a babapopsi. Bár még soha nem simogattam egyetlen kisgyerek fenekét se, de minden bizonnyal az is ilyen.
- Nyugalom – próbáltam segíteni, de csak egy gyilkos tekintetet kaptam válaszul.
- Nyugodjon meg a jó édes anyád! – ugrott nekem. – Bocs.
Nem mondott többet, de a kezét sem húzta el. Ugyanúgy a térdén hagyta, én meg az övén. Akkor sem mozdult, mikor hüvelykujjammal apró köröket kezdtem rajzolni a kézfejére. Csendben ültük végig a maradék utat.
***
Megérkeztünk a csillagvizsgálóhoz. Mint valami csürhe, úgy szálltunk
le a buszokról. Bodza folyamatosan mellettem maradt, a kezünk eleinte csak véletlenül
ért egymáshoz. Eleinte. Utána már szándékosan kerestem a lehetőséget arra, hogy
megérintsem a karját. Betereltek minket egy előadóterem szerű szobába, és
leültünk. Alig néhány perc múlva Bodza apja lépett az emelvényre. Vörös hajába
már bőven vegyültek ősz szálak. Magas volt és valamikor edzett lehetett,
mostanra viszont már csak széles válla és lábai őrzik a múltat, ugyanis
tekintélyes sörhasat növesztett.
- Szervusztok, köszöntök mindenkit! – szólalt meg tekintélyt parancsolóan. – A nevem Gyarmati András, a Miskolci Egyetem tanára vagyok. Arra kértek fel, hogy tartsak nektek előadást a csillagokról, csillagászatról. Esküszöm, nem lesz unalmas, ha mégis, akkor csendben foglaljátok el magatokat.
Erre a kijelentésre legalább a csapat fele előszedte a mobilját.
- Ne már, emberek... Bodza, szerinted is unalmas vagyok?
Ezért nem szerette, ha Bodzának hívtam. A teremben mindenki felénk fordult.
Elfelejtettem megemlíteni, Gyarmati Szonja a lányom. Kicsim, kérlek, gyere ide. Na, gyere, nálad kevesen tudnak többet ebből a témából. Mindig jártunk csillagászkodni, minden tudásomat átadtam neki. Emlékszem, mikor még egész kicsi volt, azt hitte, a csillagok cukorkák az égre ragadva – nevetett.
Innen-onnan röhögések hangoztak fel. Óvatosan közelebb csúsztam Bodzához, aki viszont felpattant. Farkasszemet nézett az apjával, de már gyűltek a könnycseppek. Mint mindig, amikor dühös vagy szomorú volt és azt nem akarta mások elé tárni, ökölbe szorította a kezét, hosszú másodpercekre visszatartotta a lélegzetet, és szaggatottan fújta ki. Egy percig azt hittem, felmegy az apja mellé és megcsinálja amit tervezett, de helyette az ajtó felé vette az irányt és kiment az előadóból.
- Hopp. Elnézést a közjátékért. Szóval.
Nem vártam meg az előadást, csendben kisurrantam Bodza után. Most nem akartam egyedül hagyni. Az ajtó mellett ült a kőpadlón és Ricsi meg Eszter próbáltak életet lehelni bele – sikertelenül. Csak nézett maga elé és próbálta tartani magát.
- Megengeditek? – tettem a kezem Ricsi vállára.
A két egyetemista biztató mosolyt küldött felénk, és visszamentek a terembe.
- Ne haragudj, Szonja – mondta még Eszter. – Nem tudhattuk, hogy...
Nem fejezte be, csak becsukta maga mögött az ajtót.
- Na gyere, mert felfázol – nyújtottam neki a kezemet.
- Szarok bele.
- Hé! És ha nem fogsz tudni gyereket szülni?
- Hülye.
- Hát jó – leültem mellé és egész egyszerűen az ölembe emeltem őt.
- Mit csinálsz?
- Nem akarom, hogy megbetegedj, és miután nem vagy hajlandó felállni, más megoldás kellett. Éreztem a teste melegét, azt, ahogy vert a szíve, egyre hevesebben. Nem akart kimászni, sőt, bevackolta magát, arcát a mellkasomnak döntötte. Azonnal megéreztem a nedvességet a pólómon.
- Ne sírj, na – simogattam a haját.
- Én akartam lejáratni őt, erre pont fordítva történt! – a sírástól eltorzult hangon beszélt.
- Dehogy, nem járatott le, nyugodj meg. Csak felvállalta, hogy a lánya vagy.
- Éppen most?!
- Jó, időzíthetne jobban is, de... Így legalább nem kell meghallgatnom egy előadást a csillagokról. Nem mintha nem érdekelne, de... – gyengéden megemeltem a fejét az állánál fogva – Az én egyetlen csillagomat ezer között is felismerném. Ráadásul ő bármikor tanít nekem ilyeneket.
Bámult, lehetetlen volt, hogy nem értette, miről beszélek. Óvatosan közelebb hajoltam, letöröltem a nedvességet az arcáról, a hajával játszottam. Már csak egy leheletnyire voltunk egymástól, mikor remegő hangon megszólalt:
- Remélem tudod, hogy nem adok neked ingyen órákat.
Elnevettem magam, fejemet a falnak döntöttem.
- Hihetetlen vagy.
- Dehogy.
Az előadás végéig csak ültünk a földön, néha szóltunk egy-két szót. Bodza továbbra is az ölemben maradt, szipogott, én pedig a hátát simogattam, hogy megnyugodjon. Egyik kezem a combja külső feléhez vándorolt, ahova alig észrevehetően rajzolgattam.
A teremben gyér taps hangzott fel, vagyis véget ért az előadás. A kétszárnyú ajtót kinyitották, mi pedig addigra egymástól tisztes távolságra álltunk – az én legnagyobb bánatomra.
- Oké! – kiabált Eszter – Aki vissza akar menni, álljon ide, aki marad, az oda! – mutatott az előcsarnok két pontjára.
Bálint, Robi és Ádi is maradtak a csillaglesre, párostul, mindenestől. Ha más tartotta volna, biztos vagyok benne, hogy Bodza is ment volna, de a körülmények miatt a táborba tartókhoz állt. Én pedig követtem őt. Talán túl tapadós vagyok, nyálas és minden egyéb, de nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy esetleg valaki más vigasztalja őt.
Felszálltunk a buszra, ami zötykölődve visszavitt minket a táborba. Út közben Bodza észrevétlenül az enyémre kulcsolta a kezét, de nem nézett rám, az ablakon bámult ki. Mosolyogtam, sőt, vigyorogtam.
Most akkor sem engedte el a kezem, mikor leszálltunk.
- Hova akarsz menni? Vacsorázni? Vagy… - kérdeztem.
- Lemennék a partra. Nem muszáj jönnöd, ha nem akarsz – húzta ki a kezét az enyémből.
- Akarok – vágtam rá azonnal.
- Oké.
Leültünk a Balaton szélére, a kövekre, a lábunkat a hideg vízbe lógattuk. Az égbolt megtelt csillagokkal, és még a Hold is fényesebben világított. Kivettem egy szál cigit és rágyújtottam.
- Gyönyörű az ég – suttogta Bodza. – Az ilyen estékről szép emlékeim voltak. Aztán kifakultak, amikor apa elment. Mert mindet hozzá kötöttem. Mindegy, ne is foglalkozz velem – hajtotta le a fejét.
- Hé – dobtam el a csikket. – Attól, hogy ő már nincs veletek, az emlék még ugyanúgy emlék marad.
- Szerintem nem. Fáj rágondolni, mert akkor boldog voltam.
- Most nem vagy az?
- Nem tudom. Szerinted boldognak tűnök? – nézett fel rám.
Gyönyörű szemeit rám meresztette, a pupillái kitágultak.
- Hadd nézzem.
Közelebb húzódtam hozzá, két kezem közé fogtam az arcát. Szemügyre vettem minden apró részletet. A szája ívét, az anyajegyeket az arca bal felén, a szempilláját. Annyi majdnem-csókunk volt már, annyira kívántam őt. Mégis vártam, hogy elhúzódik-e megint, ha közelebb megyek. Ezúttal mozdulatlan maradt, szaporán vette a levegőt, mintha izgult volna. Felemelte a kezét, végigsimított a véraláfutásomon, végig az arcomon és a tarkómon állapodott meg a keze. És megtörtént. Nem tudom, én csókoltam-e meg őt vagy fordítva, nem is számított. A csókja olyan volt, mint a méz, édes, csodálatos. Többet akartam, még többet. A kezét összekulcsolta a tarkómon, közelebb húzott magához, de egy pillanatra sem váltunk el egymástól.
Aztán mint a villámcsapás, mindez véget ért. Bodza szemei tágra nyíltak, kezeit a szájára tapasztotta. Mintha csak most realizálta volna, mit csinált.
- Bodza…. – nyúltam a kezéért, de ő csak felállt és hátrálni kezdett.
Megfordult és elszaladt, nem törődve azzal, hogy minden cucca itt marad. Ökölbe szorítottam a kezem és hatalmasat ütöttem a talajra.
- Szervusztok, köszöntök mindenkit! – szólalt meg tekintélyt parancsolóan. – A nevem Gyarmati András, a Miskolci Egyetem tanára vagyok. Arra kértek fel, hogy tartsak nektek előadást a csillagokról, csillagászatról. Esküszöm, nem lesz unalmas, ha mégis, akkor csendben foglaljátok el magatokat.
Erre a kijelentésre legalább a csapat fele előszedte a mobilját.
- Ne már, emberek... Bodza, szerinted is unalmas vagyok?
Ezért nem szerette, ha Bodzának hívtam. A teremben mindenki felénk fordult.
Elfelejtettem megemlíteni, Gyarmati Szonja a lányom. Kicsim, kérlek, gyere ide. Na, gyere, nálad kevesen tudnak többet ebből a témából. Mindig jártunk csillagászkodni, minden tudásomat átadtam neki. Emlékszem, mikor még egész kicsi volt, azt hitte, a csillagok cukorkák az égre ragadva – nevetett.
Innen-onnan röhögések hangoztak fel. Óvatosan közelebb csúsztam Bodzához, aki viszont felpattant. Farkasszemet nézett az apjával, de már gyűltek a könnycseppek. Mint mindig, amikor dühös vagy szomorú volt és azt nem akarta mások elé tárni, ökölbe szorította a kezét, hosszú másodpercekre visszatartotta a lélegzetet, és szaggatottan fújta ki. Egy percig azt hittem, felmegy az apja mellé és megcsinálja amit tervezett, de helyette az ajtó felé vette az irányt és kiment az előadóból.
- Hopp. Elnézést a közjátékért. Szóval.
Nem vártam meg az előadást, csendben kisurrantam Bodza után. Most nem akartam egyedül hagyni. Az ajtó mellett ült a kőpadlón és Ricsi meg Eszter próbáltak életet lehelni bele – sikertelenül. Csak nézett maga elé és próbálta tartani magát.
- Megengeditek? – tettem a kezem Ricsi vállára.
A két egyetemista biztató mosolyt küldött felénk, és visszamentek a terembe.
- Ne haragudj, Szonja – mondta még Eszter. – Nem tudhattuk, hogy...
Nem fejezte be, csak becsukta maga mögött az ajtót.
- Na gyere, mert felfázol – nyújtottam neki a kezemet.
- Szarok bele.
- Hé! És ha nem fogsz tudni gyereket szülni?
- Hülye.
- Hát jó – leültem mellé és egész egyszerűen az ölembe emeltem őt.
- Mit csinálsz?
- Nem akarom, hogy megbetegedj, és miután nem vagy hajlandó felállni, más megoldás kellett. Éreztem a teste melegét, azt, ahogy vert a szíve, egyre hevesebben. Nem akart kimászni, sőt, bevackolta magát, arcát a mellkasomnak döntötte. Azonnal megéreztem a nedvességet a pólómon.
- Ne sírj, na – simogattam a haját.
- Én akartam lejáratni őt, erre pont fordítva történt! – a sírástól eltorzult hangon beszélt.
- Dehogy, nem járatott le, nyugodj meg. Csak felvállalta, hogy a lánya vagy.
- Éppen most?!
- Jó, időzíthetne jobban is, de... Így legalább nem kell meghallgatnom egy előadást a csillagokról. Nem mintha nem érdekelne, de... – gyengéden megemeltem a fejét az állánál fogva – Az én egyetlen csillagomat ezer között is felismerném. Ráadásul ő bármikor tanít nekem ilyeneket.
Bámult, lehetetlen volt, hogy nem értette, miről beszélek. Óvatosan közelebb hajoltam, letöröltem a nedvességet az arcáról, a hajával játszottam. Már csak egy leheletnyire voltunk egymástól, mikor remegő hangon megszólalt:
- Remélem tudod, hogy nem adok neked ingyen órákat.
Elnevettem magam, fejemet a falnak döntöttem.
- Hihetetlen vagy.
- Dehogy.
Az előadás végéig csak ültünk a földön, néha szóltunk egy-két szót. Bodza továbbra is az ölemben maradt, szipogott, én pedig a hátát simogattam, hogy megnyugodjon. Egyik kezem a combja külső feléhez vándorolt, ahova alig észrevehetően rajzolgattam.
A teremben gyér taps hangzott fel, vagyis véget ért az előadás. A kétszárnyú ajtót kinyitották, mi pedig addigra egymástól tisztes távolságra álltunk – az én legnagyobb bánatomra.
- Oké! – kiabált Eszter – Aki vissza akar menni, álljon ide, aki marad, az oda! – mutatott az előcsarnok két pontjára.
Bálint, Robi és Ádi is maradtak a csillaglesre, párostul, mindenestől. Ha más tartotta volna, biztos vagyok benne, hogy Bodza is ment volna, de a körülmények miatt a táborba tartókhoz állt. Én pedig követtem őt. Talán túl tapadós vagyok, nyálas és minden egyéb, de nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy esetleg valaki más vigasztalja őt.
Felszálltunk a buszra, ami zötykölődve visszavitt minket a táborba. Út közben Bodza észrevétlenül az enyémre kulcsolta a kezét, de nem nézett rám, az ablakon bámult ki. Mosolyogtam, sőt, vigyorogtam.
Most akkor sem engedte el a kezem, mikor leszálltunk.
- Hova akarsz menni? Vacsorázni? Vagy… - kérdeztem.
- Lemennék a partra. Nem muszáj jönnöd, ha nem akarsz – húzta ki a kezét az enyémből.
- Akarok – vágtam rá azonnal.
- Oké.
Leültünk a Balaton szélére, a kövekre, a lábunkat a hideg vízbe lógattuk. Az égbolt megtelt csillagokkal, és még a Hold is fényesebben világított. Kivettem egy szál cigit és rágyújtottam.
- Gyönyörű az ég – suttogta Bodza. – Az ilyen estékről szép emlékeim voltak. Aztán kifakultak, amikor apa elment. Mert mindet hozzá kötöttem. Mindegy, ne is foglalkozz velem – hajtotta le a fejét.
- Hé – dobtam el a csikket. – Attól, hogy ő már nincs veletek, az emlék még ugyanúgy emlék marad.
- Szerintem nem. Fáj rágondolni, mert akkor boldog voltam.
- Most nem vagy az?
- Nem tudom. Szerinted boldognak tűnök? – nézett fel rám.
Gyönyörű szemeit rám meresztette, a pupillái kitágultak.
- Hadd nézzem.
Közelebb húzódtam hozzá, két kezem közé fogtam az arcát. Szemügyre vettem minden apró részletet. A szája ívét, az anyajegyeket az arca bal felén, a szempilláját. Annyi majdnem-csókunk volt már, annyira kívántam őt. Mégis vártam, hogy elhúzódik-e megint, ha közelebb megyek. Ezúttal mozdulatlan maradt, szaporán vette a levegőt, mintha izgult volna. Felemelte a kezét, végigsimított a véraláfutásomon, végig az arcomon és a tarkómon állapodott meg a keze. És megtörtént. Nem tudom, én csókoltam-e meg őt vagy fordítva, nem is számított. A csókja olyan volt, mint a méz, édes, csodálatos. Többet akartam, még többet. A kezét összekulcsolta a tarkómon, közelebb húzott magához, de egy pillanatra sem váltunk el egymástól.
Aztán mint a villámcsapás, mindez véget ért. Bodza szemei tágra nyíltak, kezeit a szájára tapasztotta. Mintha csak most realizálta volna, mit csinált.
- Bodza…. – nyúltam a kezéért, de ő csak felállt és hátrálni kezdett.
Megfordult és elszaladt, nem törődve azzal, hogy minden cucca itt marad. Ökölbe szorítottam a kezem és hatalmasat ütöttem a talajra.